Előszó

A nevem Greg és három dolog jut eszembe, amikor rá gondolok.

1. Vágy
2. Barát
3. Félelem

Mert félek az élettől, amiben ő is benne lehet, rettegek, hogy egyszer talán boldog leszek.

A vágyaimat titkolom, de nem szégyellem, csak soha sem tettem meg, egészen addig, míg nem ismertem.

A barátom lesz. Talán tényleg azok lettünk egymásnak és szeretném azt hinni, hogy egy kicsit többek is magunknak.

Én pedig nem fogom észrevenni, és amikor mégis, akkor már túl késő lesz.

De melyikünk fog hamarabb elmenekülni, attól, ami egyszer lehetne?

1.

Brayen? – kopogtam még egyet, aztán választ, sem lépéseket nem hallva megpróbáltam a kilinccsel.
Nyitva volt, ami egyszerre meglepett és némileg megnyugtatott is.
Hahó! Van valaki itthon? – Brayen még biztos a kiállításán lehet, ami arra ad következtetést, hogy valaki vagy betört, vagy barátom direkt hagyta így az ajtót.
Körbe nézve a lakásban, inkább az utóbbira tippeltem. Üres sörös üvegeket, gyorsétteremi zacskókat és a földön egy pár sáros lábnyomot látva, biztos voltam, hogy innen semmit nem vihettek el. Habár az ellenkezője sem tartozna rám. Egyszer talán érdekelt. Most pedig csak minél előbb túl akarok esni rajta.

Becsukva magam után az ajtót elindultam felfedezni az otthonát. Egy pár lépést téve befordultam jobbra, majd a konyhában találtam magam, ahol már jó ideje nem járt senki sem. Koszos edények a mosogatóban, morzsás asztal, a hűtőbe pedig benézve inkább jobbnak láttam gyorsan becsukni. Hogy tud így élni? és a válasz már magától jött. Nem volt itthon már jó ideje, vagy legalábbis nem sokat, hogy zavarni kezdje a káosz, ami a lakásában uralkodott. Bár miért is tette volna?, a kiállítása sikeres, a képei fantasztikusak, szóval nem unatkozhat mostanában. A három szék közül kihúztam az első látásra a legtisztábbat és leültem rá. Magamban újra felmerült a kérdés, hogy miért is vagyok itt. Amire a válasz újra és újra csak az volt, hogy nem tudom.

Vicces, mert, ahogy ott ültem a konyhájában a rengeteg mosatlan mellett eszembe jutott, hogy igazából nincs is jogom itt lenni, illetve még csak említést sem tenni a higiénia hiányára. Mert ez az ő otthona, én pedig csak a… és itt lesz minden bonyolultabb. Mi vagyok én neki? Talán egy modell? Egy barát? Vagy egy jó nagy mázli, ami éppen kapóra jött neki? És ő nekem? Barát az mindenképp, pláne amennyit elmondtam neki magamról a kapcsolatunk közben. Mégis az, hogy most itt vagyok éppen és ennyire tanácstalannak érzem magam, az némileg ő miatta, de legfőképpen pedig csak az enyém.

Brayennel a városban találkoztam, vagyis ez nem egészen így volt, ha nem sokkal inkább a véletlen műve volt. Szeretem volna azt hinni, hogy talán némileg maga a sors keze játszott közre azon a napon, viszont úgy vélem ma már ez kissé elbizakodott volt.

23 évesen az ember számára a világ olyan mint egy nyitott kapu. Bárhova el lehet menni, annyi mindent meg lehet tanulni, érezni és tapasztalni az ismeretlenből. Még én magam sem tudom, hogy mennyire is álltam volna készen erre a megannyi kalandra, aminek legalábbis egyik ajtaját most zártam be véglegesen magam mögött. Nem kellett volna így történie. De nem tudtam tovább közöttük maradni, úgy, hogy minden levegő vétel közepette legszívesebben a képükbe mondtam volna a hazugságokat, amivel 4 éven keresztül etettek meg. Kár volt elmennem a találkozóra is, mégis egy utolsó esélyt, és hogy lássam az igazságot megérte. Így mikor még nagyban tartott a társalgás, szó nélkül ott hagytam őket. Vissza sem néztem, bár azt hiszem, ha meg is tettem volna, az se változtatott volna semmin. Megkönnyebbültnek és szinte szabadnak éreztem magam a nyári délután fényében fürödve. Előttem állt még egy teljes hónap a szünetből, vagyis a nyárnak még messze nem volt vége számomra. A pláza előtt lévő kis főtéren vágtam át a villamos felé haladva, miközben gondolataimba mélyedtem el, amikor a semmiből éles vakú fényvillanás állított meg. A közelemből pedig azon nyomban egy hang is társult hozzá.
Oh, bocsi! Csak nem tudtam ellenállni a kísértésnek. – meg kellett dörzsölnőm párszor a szememet, hogy végre tisztán lássak.

Akkor előre is bocsi, hogy beálltam a képbe. – végül a kezemet elvéve alaposabban is meg tudtam nézni a vakúzó idegent

Legalábbis, ahogy a fényképezőgépét babrálta türelmesen, volt időm a szőke hajáról, a világos pihés borostáján át le a rövid ujjú vörös „ Easy man!” feliratú pólója, nyárias farmerja, illetve piros edzőcipőjéig megfigyelnem, míg nem visszanézve rá, már két kék szem fogadta pillantásomat. A szája megmozdult és egy apró mosoly jelent meg a szája szélén.

Nem álltál bele a képbe – mondta és elém tartva a gépet megszemlélhettem a négyzet alakú képernyőn önmagamat. – Téged akartlak lencse végre kapni. – szívem szerint újra elnézést kértem volna, mert ami visszatükröződött az képről, az nem éppen egy boldog ember arcát adta vissza.

Talán pont, amikor a múlton rágódtam és annak lezárást fogadtam meg magamban, akkor kaphatott lencse végre. De akkor még is miért? Fényképezni leginkább vagy a szépeket vagy az életvidám embereket szokták és sajnos én egyik csoportba sem illetem bele. Még mindig a rólam készült képmást figyeltem, amikor a pillantásom a srácra terelődött, aki jobb híján a közelben lévő lányokat kezdte bámulni. Ahogy ők is őt. Így hát még egy utolsó pillantást vetve sanyarú önmagamra visszaadtam neki.

Jobb szemed van annál, mint, hogy rólam készíts fényképet – átvéve a gépet, a tekintette újra a képernyőre esett, majd vissza rám.

A szája megremegett, aztán mintha magába folytanná, amit akarna beleharapott. A tépelődését látva a gyors lezárás mellett döntöttem, úgy gondolva, hogy így lesz a legjobb mindkettőnk részéről. Még el sem kezdődött, de én már is menekülésre fogom? Ez az csak így tovább, ha így folytatom anyám jóslata simán be fog jönni. Bár az is számított volna, ha nem ennyire nyilvánvalóan mutatja ki az irántam tanúsított unalmát. Legalább nem tudtam önmagamat meghazudtolni sem. C’est la vie! Ilyen az élet!

Akkor hát minden jót és legközelebb több szerencsével a fényképezővel. – mutattam rá és már indultam volna el mellette, amikor a hangja visszakozásra késztettet, cseppet sem várva ezt a fordulatot.

Lenne kedved pár hétig velem dolgozni? – felé fordultam és ezt jó jelnek véve folytatta.
Minden napra egy mosoly. Ez a következő kiállításom neve, amibe hétköznapi embereket szeretnék bemutatni, leginkább is az ő boldogságukat. Az élet vidám oldalát egy mosolyon át. – ezt kimondva ő maga is elmosolyodott, ami pontosan engem is erre késztetett.

Miközben a szavain rágódtam észre sem vettem, hogy egyenesen engem bámul és rájöttem, hogy még választ sem adtam a kérdésére. De mintha sejtette volna az őrlődésemet valahonnan a kezébe kerülve egy névjegykártya elkezdte felém nyújtani.
A nevem Brayen. Hívj, ha átgondoltad. – elvettem és még mindig szótlanul álltam ott, miközben nekem hátat fordítva azokhoz a lányokhoz ment.
Aztán a kártyára fordítva a figyelmemet elolvastam.

Brayen Mackand Profi fotós

Valami azt súgta, hogy ez nem lehet igaz, hogy ilyen nem történhet meg velem és a legközelebbi kukába dobjam ki. De az csak olyan lenne, mint régen, én pedig már nem akartam. Így hát kockáztattam. Bedugtam a zsebembe majd folytattam az utamat hazafelé. Biztos voltam benne, hogy ha a következő alkalommal tárcsázom a számot, egy közeli pizzázó fogja felvenni a rendelésemet. Mégis egyben furcsa izgalom is vett úrrá a lelkemen, amitől ez az egy hónap még érdekesebbnek tűnt, mint eddig bármikor.
Még mikor átléptem a lakásunk küszöbét, még akkor is éreztem a testemet feszítő izgatottságot, aminek forrását a zsebemben őriztem. Többször is odakapva és megbizonyosodva az ujjaimmal, hogy a gatyámban van még, mosolyogni támadt kedvem a napom ily váratlan fordulata következtében. Ki gondolta volna, hogy az eleinte szörnyű és csalódásként megélt órák után még jól fogom magam érezni, mert én aztán nem.

vagyis inkább először a szemembe villantott egyet, aztán mutatkozott be. Azt mondta, lát bennem valamit, ami tökéletes lenne a legújabb munkájához, aminek a címe, „Minden napra egy mosoly”. Először nem vettem komolyan és nem-t válaszoltam rá, mire ő átnyújtotta a névjegykártyáját, hát, ha meggondolnám magam. Ami persze így is lett.
A hátam mögött tudva 4 évnyi hazugságot és színlelést, jóleső érzéssel gondoltam arra, hogy egy idegen, ha csak szakmailag is, de érdeklődik utánam. Rég volt már ilyen. Persze számos más alternatívát is végigfuttattam a fejemben a következményekről, a rossz dolgokról, viszont eleget dugtam már a homokba a fejem, hogy tudjam, ezt a lehetőséget most nem hagyhatom ki. Így hát felhívtam és döbbenetemre, többszöri hívás után sem vette fel. A nap meg szépen eltelt, én meg teljesen átverve éreztem magam.

Amikor pedig már a fejemet a párnára téve átgondoltam az egészet, tudtam, hogy abban a pillanatban kellett volna igen-t mondanom neki. Az álom hamar elragadt, mégis csak pár percnek tűnt az egész, mikor a mobilom megszólalt. Legszívesebben elküldtem volna a fenébe a hívót, hogy mit hívogat éjnek évadján, míg nem leesett, hogy a fotós van a másik végén. A hangja meglepően fásultnak tűnt, a délutáni barátságos hangvételhez képest. Miközben elnézést kért, gyorsan elnyomtam magamban egy ásítást és utána elmondtam, hogy érdekelne a munka, ha más még nem jelentkezett rá. Hirtelen sokkal élénkebbnek tűnt a vonal másik végéről, szinte izgatottnak hangzott.

Megbeszéltünk egy találkozót holnapra, majd elköszönve már raktam volna le, amikor meg köszönte, hogy mégis elvállalom. A hívás megszakadt, én pedig sokkal elevenebbnek érezve magam az alvásnál elővettem a könyvemet és olvasni kezdtem. Talán ha egy oldalig eljutottam, miközben állandóan azon járt az eszem, hogy mit várhatok a holnaptól. Ami lassan már kezdett beszűrődni a redőnyöm alatt is. Így hát visszatértem a párnáim közé, kiélvezve még a maradék időmet elaludtam. Álmomban Brayen hangját hallottam, bár azt hiszem erre csak sokkal később jöttem rá, amikor egyszer újra megtörtént. Most viszont az ébresztő közbe szólt.

A nyár leginkább a munka és a közeledő nyelvvizsgára való készülődéssel telt el, míg nem elmentem a kávézóba. Izgultam, ahogy beléptem és leülve az egyik asztalhoz a kirakatnál figyelni kezdtem az elhaladó embereket. Gondolatban vagy százszor elmentem már, felhívtam és lemondtam az egészet és ugyanúgy itt is maradtam. Nem vártam semmit sem, pláne, hogy az életem meg fog változni tőle, de egy esélyt, hogy talán végre valakit közel engedek magamhoz. Ha persze megmaradunk csak simán, mint fotós és modell, az se igazán érdekelne. Úgy érzem, mintha minden nappal a hátam mögött még mindig egy helyben toporognék és várnék valamiféle jelre, hogy végre meginduljak. Talán ez az lehet. Ha pedig tévednék, akkor már csalódtam nagyobbat is az életemben. De mindig felállok és megyek tovább a jól ismert úton. Mégis így belegondolva, mi lenne, ha egyszer az ismeretlent választanám? Annyira rossz lenne? A gondolataimba merengve észre sem vettem, hogy csak bámulok kifelé, amikor a bejárati ajtó kinyílva odakaptam a fejem. Egy fekete kapucnis alak jött be, aki körbe forgatta a tekintetét, majd megállt rajtam. Elindult felém, testén egy fekete válltáska húzódott és, ahogy közeledett úgy vettem ki a ruha mögül Brayen merev arcát. Leült elém és lehúzva a csuklyát, meglepődve vettem észre a bal arcán lévő zúzódás nyomokat. A szeme körül mély sötétlila folt volt, ami a többi részen is elég látványos volt. Már rá akartam kérdezni, mire ő egyből a tárgyra tért.

Szóval érdekelne a fotózás? – bólintottam, Brayen pedig bele is vágott, megelőzve bármilyen egyéb keresztkérdésemet az arcát érintően.

Elmondta, hogy 3 hét lenne mindössze, ami nagyjából csak annyiból áll, hogy engem fotózz különböző helyszíneken. Ő választja ki és azonnal értesít róla, hogy hol, mikor, kivel, illetve mivel leszek lencsevégre kapva. A kiválasztott képek pedig, ha jól sikerülnek, akkor beleteszi a kiállítási anyagába, ami a közös munka után 1 hét múltán lesz a megnyitója. Látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban azt várja, hogy visszamondom, neki pedig újból keresnie kéne egy újabb jelentkezőt. Úgyis nézhettem ki, pláne, hogy a napomat a munkahelyemen kívül nem igazán mozdultam ki.

Most pedig adjak teljes engedélyt arra, hogy bármikor, ha kedve támad lefotózni, akkor én ugrok is és megyek hozzá? Habár a tudat, hogy más kezébe tegyem 3 hétig az irányítást az életem felett, némileg izgatottan hatott rám. Végül is csak pár napról van szó, nyár van, én pedig csak most jöttem rá, hogy mennyire hiányzik az életemből némi kaland. Elmosolyodtam, de ránézve a reakcióm semmit sem változtatott a semleges arckifejezésén. Szőke haja a találkozásunk óta még kócosabban tűnt, ahogy a borostája is megnőtt. A nagy öröm, ami kék szemeit uralta ma már vörös árkok húzta kialvatlan fáradtságot mutattak. Ruhájából múló férfi dezodor és izzadtság szaga keveredett, mégis mindezek felett, ahogy jobban rátámaszkodott az asztalra az orromat egy igazán kellemes illat csapta meg. A nagy csendre aztán felfigyelve és látva rajta, hogy némi választ vár minderre, újfent bólintottam és megadtam neki.

Rendben van. Mikor kezdjük? – ezt hallva egy apró mosoly jelent meg a szája csücskében, de ahogy jött úgy is tűnt el.

Mit szólsz a mosthoz? – nem volt ellenemre, így hát együtt kikerülve az éppen érkező pincért kimentünk az üzletből, majd a táskájából elővette a fényképezőgépét és elkezdte beállítani.

Miközben én csendben haladva mellette, azon törtem a fejem, hogy valójában miért is mondtam rá igent.

A tekintetem újra és újra visszatért a mosogatóban heverő koszos edényekre. Nem bírtam a rendetlenséget, vagyis egy belátható időn belül már engem is zavarni kezdett a kosz. És bár nem én lakok itt, mégis jó ötletnek tűnt elterelni vele a gondolataimat. Felálltam és odalépve elkezdtem elrendezni a benne lévő tányérokat, tálakat, meg milliónyi evőeszközt. Egy némelyt kivettem, mást pedig úgy tettem vissza, hogy lehetőség szerint a víz ne egyből a ruhámra spricceljen. Megkerestem az alatta lévő szekrényben a mosogatólét, meg hozzá egy tiszta szivacsot, majd megnyitva a csapot már is neki álltam.

A víz lassan melegedett fel, az ujjaim pedig hamar érzéketlenné váltak a hidegtől, miközben próbáltam a tányérokra ragadt maradékot eltüntetni. Nem kellett volna ezt tennem. El is mehettem volna, hagytam volna egy cetlit a nevemmel, hogy itt jártam, aztán vagy visszahív, vagy nem.

Mit akartam elérni ezzel? Nem elég bajt okoztam már így is magamnak? Talán éppen a bocsánatáért vagyok most itt, mert ami tettem azt százszor megbántam és még többször is újra meg akartam tenni. De mint mindig a körülmények rosszak voltak, én, pedig mint legtöbbször elfutottam. Ezért is jöttem el, hogy rendbe hozzam a kapcsolatunkat, már ami megmaradt belőle.

A gondolataimba merülve a mosatlan edények egy része már is a szárítóban hevert, amikor meghallottam, hogy az ajtó kinyílt.

Nem kellett sok hozzá, hogy tudjam egyenesen felém tart a látogató, követve a vízcsobogást. Mire pedig bármivel is elő állhattam volna magyarázatképpen az itt létemre, Brayen hangja töltötte be a konyhát.

Mit csinálsz? – felé néztem, az ajtókeretnek dőlt és a karját keresztbe téve nézte végig a műveletet, amivel megtisztítom az egyik kanalat, majd a szárítóba tettem.
Szerinted? – aztán visszafordultam. – Elmosogatok. Nem tudtam mit csinálni, amíg rád vártam.

Hallottam, ahogy elment mellettem, aztán egy pillantást vetve hátra leült a székemre.
Egyébként is zavart, amikor megláttam ezt a rengeteg mosatlant. – nyomtam a szivacsra még egy kis mosogatólét, aztán belekezdtem egy nagy lábosba.

Nem mondott semmit. A csend megülte a konyhát, ahogy az edény szélén lévő ételmaradék is. Ellenben vele, lett volna pár mondanivalóm. Milyen volt a kiállítás? Tetszettek a képek az embereknek? Illetve megbántad-e már, hogy akkor megszólítottál?
De az ajkaim mintha ragasztott nyaltak volna, képtelen voltam bármit ezek közül kinyögni. Számítana neki, ha mégis rákérdeznék? Egyebek mellett még mindig itt voltam a lakásában és, hogy barátként vagy inkább megtűrt személyként vagyok jelen, ennek a kérdése még mindig fennállt. Nem mintha a részemet akarnám a munkájából, hisz ki tudja mit tett a képekkel azután. Lehet, hogy enyémek közül ki sem állított egyet sem, csak a többiekét?

Megtette volna és ezért ülne ennyire csendben, hogy magában is megfogalmazza ezen következő lépését? Bárhogy is lesz, tudnom kell mi fog történni ezek után. Már nyitottam volna a számat, amikor Brayen, mintha sejtette volna gyorsan megelőzött.

Jah és kösz, hogy kérdezed. A kiállítás remekül sikerült. Odáig voltak a képeimért. Egy páran kérdezték is, hogy kikről készítettem őket. – a lábast átraktam és egy kanalat kezdtem alaposan megtisztítani.

Tényleg? Ez nagyszerű. – kicsit túlságosan is érdektelennek hangozva a hangom nyomban hátrasandítottam és egy kosza mosolyt villantottam felé – Gratulálok Brayen. – a telefonját nézegette és fel sem nézve bólintott egyet, mire nyomogatni kezdte, így hát visszatértem a mosogatáshoz.

A konyhába beálló némaságot csak a mobilból érkező kis csengések törték meg, míg nem eldöntöttem, hogy nem hagyom ennyiben. A hangomat végre meg találva pedig választ akartam kapni a kérdéseimre, legalábbis egyre biztosan.

Megbántad azóta, hogy találkoztunk? – nem néztem hátra és a telefon sem szólalt meg többet, így hát folytattam. – Sajnálom. Ami történt az én hibám volt. Túlságosan is elragadott a képzeletem, amit már meg annyiszor átéltem. Így meg értem azt is, ha még gondolni sem akarsz a közös munkánkra. A képek meg gondom, már nincsenek is meg.

Semmi reakció, váratlan kirohanás, vagy eszeveszett üvöltözés a hátam mögött. A víz szakadatlanul folyt közben a mosogatóban lévő edényre, amin a kezemben lévő szivaccsal lassan megindultam. Hátra nézni meg nem mertem, így hát csak beszéltem tovább.

De nem sajnálom. Az időt, amit veled töltöttem a nyárból. Sokat tanultam magamról és arról, hogy mi hiányzik is az életemből. Ráébredtem, hogy sokszor csak ki kell lépni a biztonságos falak közül, hogy érezd milyen az, mikor valójában élsz. Ezt neked köszönhettem. És Brayen én… -a hangom elakadt, amikor egy kéz kezdett felkúszni a pólóm alatt a hátamon.

Ne hagyd abba. – az ujjai a derekamnál megállva finoman kitapintottak, az érintése folytán pedig kellemes bizsergés futott végig rajtam. – Úgy érzem, hogy csak most válik érdekessé a mondanivalód. – egy fél fejjel, ha magasabb volt nálam, mégis a szavait a fülemtől nem messze súgta oda hozzám.

Egy pillanatig lemerevedtem és magamban azt kérdeztem, hogy mi folyik most itt. A hátamon lévő öt érintési pontot, még ha csukott szemmel és megkötözött kézzel kéne megsaccolnom, hogy hol vannak, akkor is pontosan tudnám. Az ujjainak helye furcsa melegséget hagyott hátra a testemen, amit újból és újból átérezve az érintése nyomán egyre kellemesebbnek hatott mindezen mozdulat összessége.

Nem beszélve a szavakról sem, amelyek mellett a fülemet érő borzongató lélegzetét tudva, szinte képtelen voltam felfogni a jelentésüket. Ha meg is történt eközben, hogy az arcát borító borosta hozzámért, azt is csak okként tudnám fel sorolni, a fejemet elborító vörösség bekövetkezése által. De mint mindig először a fülem kezdett el pirulni. Aztán emlékeztetve magam a kérésére gyorsan befejeztem a mondatómat.

Örülők, hogy rám találtál, még ha te másképp is gondolnád. – a keze felcsúszott a gerincoszlopomra, amelyen minden egyes perc után egyre jobban felkúszott a hátam vonalát követve.

Az érintése után hagyott izzás el sem múlva csak tovább fokozódott. Az előbb említett mondat végének pedig minden egyes szava kezdte értelmét veszteni számomra. Az evőeszköz visszaesett a mosogatóba, a szivacsot meg ott tartottam a kezemben. Nem tudom, miért, de biztos voltam, hogy szorosan mögöttem áll, és ha akaratlanul is, de a csípőmet egy kicsit hátradöntöttem. Ő pedig ott volt és újra a fülemhez hajolt.
Tudod melyik kép tetszett a legjobban a vendégeknek? – éreztem a nadrágomon át, meg még az övén is túl.

Teljesen tisztábban voltam vele, hogy mi nyomódik a fenekemhez és valamiképp rá is játszva simultam hozzá még jobban. A tudat és, ahogy az ujjai elérve a tarkómat finoman masszírozni kezdtek visszafojtott lélegzetek közepette a testének dőltem.

Még tartottam magam, a kezem még a mosogató fölött volt, a lábam a földön, de a többi részemmel már más volt a helyzet. De nem úgy, amikor megérintett. Szinte azon a pontokon a testem felélénkült és, ahogy véget ért, úgy vágyott még többre belőle. Ezen kaotikus és felkavaró élmények után a nyelvemet jobb volt a számban tartani, így hát csak megráztam a fejem.

Emlékszem mit mondtál egyszer. Az érintésről… – a keze a hajamban kúszott végig megkaparintva egy-egy tincset és azzal kezdett el játszani. – meg sok minden másról is. De most megkérlek, hogy kérdez rá. – hirtelen azt sem tudva, hogy hogyan, de már szinte a vállának dőltem, míg ő stabilan tartott.

A derekamat tartotta és egy hűs szellő borzolta fel a hátamat, feleszmélve, hogy a pólóm már hónaljamig fel volt húzva, a karja pedig a hátamnak nyomódott. A csípője meg azóta meg sem mozdulva tapasztaltam ki, hogy mennyire vékony szálú anyagból készülnek ma már a farmerek. Megköszörültem a torkomat és a hang ami kijött nem az enyém volt. Soha nem hallottam magam még ennyire lélekszakadva beszélni, minden egyes szó, csak egy újabb levegő vétel után hagyta el az ajkamat.

Melyik kép… – kicsit előrébb döntött, amivel a köztünk lévő távolság még minimálisabb lett, ahogy ő is közelebb jött. – tetszett nekik legjobban? – a szavak lehet, hogy abban a pillanatban léptek be a valóságba, de hozzám csak sokkal később érkeztek meg.
Az utolsó képünk. Ami te készítettél. – a szivacs követte a kanál útját, ahogy ráébredtem, hogy mit is mondott nekem.

Egy varázsütés-szerűen előttem volt a kép és, hogy mi történt utána, ami az előbbi forrongó pillanatokat zavaros émelygéssé változtatta át. Brayen ebből pedig nem érzékelve semmit a másik kezével elkezdte lehúzni rólam teljesen a pólómat, míg a másikat kezdte kibújtatni alóla.

Erre észbe kapva felé fordultam, miközben a felsőmet is visszaszereztem a kezei közül. Forrónak éreztem az arcomat, beleértve az egész testemet, de nem foglalkozva vele próbáltam minél összeszedettebben nézni rá, nem gondolva arra, hogy az előbb mi történhetett volna és mi valósult meg így is belőle.

Hogy érted ezt Brayen? Én azt hittem, hogy… – kerestem a szavakat, felidézve hogy nézett rám akkor és az azt követő elzárkózását bármilyen üzenetemmel kapcsolatban. – Nem válaszoltál semelyik üzenetemre. Próbáltalak hívni is, de állandóan csak a hangrögzítődet tudtam elérni. Meg akartam beszélni veled, de te kizártál teljesen. Mégis mit vártál ezek után!? – észre sem vettem, de már ordítottam vele. – Most meg azt mered nekem mondani, hogy kiállítódat, azt a képet! Ennek nincsen semmi értelme Brayen!

A kezem minden egyes kitörésemet csak még jobban kihangsúlyozva kapálózott a levegőben, mire az ujjaim között megéreztem az övét. A szeme pedig megtalált engem.
Van értelme. – a mosolya, arra csábított, hogy higgyek neki, de nem mertem. – Csak a rólad készültek vannak. – nem tudtam, hogy nevessek-e vagy sírjak abban a pillanatban.
Az összes közül, amire még én is azt mondtam volna, hogy jobbak az enyémeknél, ő úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja mindet. A kiállítás pedig szerinte jól sikerült és nagy az érdeklődés a modell iránt is, akiről készítette őket.

De mi van, ha csak ezzel akar vigasztalni? Könnyebb, mint azt mondani, hogy az együtt töltött munka semmit sem ért. Mégis akkor mit akar azzal elérni, hogy elcsábít engem? Ennyire rám van írva, hogy ki lennék éhezve? Közben is bizonyára látva rajtam, hogy mennyire összezavart ez az egész elszánt lépésre készült. Az arcomat két kezébe fogva közeledett felém és észhez kapva, hogy mire készül elléptem előle.

Brayen, ha ez csak egy hülye játék, akkor inkább most hagyjuk abba. Oké? – ott álltam mellette, mégis az előbbi melegséget átérezve szinte fáztam az érintése nélkül. – Lehet, hogy te úgy gondolod, hogy ezzel segítesz nekem De akkor te nem ismersz eléggé és tekintve, hogy nagyjából mindent elmondtam magamról, szinte sértőnek hat ez az egész. – a könnyeimmel küszködtem, de nem értem miért, hisz mikor eldobott, megfogadtam, hogy nem fogok érezni semmit, ha újra találkozni fogok vele.

Mégis eljöttem a lakásába, vártam rá és közben még el is mosogattam neki. Mit vártam azzal, hogy eljöttem ide? Csak magamat csapom be újból és újból. Ebből meg nekem elég volt. Mind eközben Brayen végig engem figyelt, az arcára volt írva, hogy megbántottam, de a szemeiben azt is láttam, hogy tudja, miért történik ez most itt.

Legszívesebben elmentem volna és vissza sem néznénk erre a helyre, hogy magam mögött tudjam még az emlékét is. Szerettem volna azt hinni, hogy ennyire szívtelen tudok lenni másokkal, de mindig csalódást okoztam magamnak. Mert ahelyett, hogy további csalódottságomat fejeztem volna ki, adtam neki még esélyt. Igazából pedig kettőnkre gondoltam.

Elmehetnék most rögtön. – mind eközben Brayen tehetetlenségében a földet kezdte el bámulni, mire hirtelen felnézett és már indult volna felém, amikor folytattam. – De nem teszem, mert szeretném, ha elmagyaráznád. Mert én már nem értek semmit sem. – látszott, hogy ő is éppen ezzel a problémával küzd.

Ismeretségünk fényében pedig most először láttam úgy a barátomat, hogy képtelen irányítani a körülötte zajló történéseket, ami persze rám is igaz volt.

Végül a szavak, ha nagy nehezen is, de utat törtek benne. Hangját pedig meghallva egy részem még mindig azt kívánta bárcsak ott maradtam volna a karjaiban, senki sem megmondva azt, hogy mi történt volna utána.

Hiányoztál. – a szeme egyből másfele terelődött, nem tudva kiolvasni, hogy mennyire gondolja is komolyan ezt.

De belementem, mert válaszokat akartam tőle.
Te is nekem. – bólogatott, az ujjai a nadrágján doboltak, amitől egy pillanatra eszembe jutott, hogy az elmúlt pár percben mely részeimet érintették meg.
Éreztem a vörösség újra felszökken a fejemre, ami az ő figyelmét sem kerülhette el, és ebben a pillanatban találkozott újra tekintettünk. És mintha felcserélődtek volna a szerepek, most én nem tudtam megszólalni, míg ő szinte elemében érezte magát látva a megszeppenésemet.

Szóval nem volt annyira rossz ugye? – nem tudva, hogy a mostanira gondolt-e vagy az akkorira, de észre véve tanácstalanságomat mosolyogni kezdett.
A szívem ettől meg persze áruló módon dobogott, hála az égnek legalább ezt nem tudja leolvasni rólam. Vagy mégis? Ránéztem és a mobilját a füléhez helyezte, majd rögtön kissé távolabb téve rám fókuszált.

Pizza jó lesz? – nem értettem és csak automatikusan bólintottam felé, mire ő visszatette a telefont, hallgatva a vonal másik végén lévő kicsöngést.

Az arcán egy apró változás történt és már is leadott három pizzára való rendelését, megköszönte, majd a zsebébe süllyesztette a telefonját.

Gondoltam ünnepelhetnénk, és közben megbeszélhetnénk egy-egy mást. Jó így? – az utóbbit vagyis a nem rég „majd nem megtörtént” esemény folytatást képzeltem el, de ezt gyorsan száműzve a fejemből is, a lényegesebb kérdések kezdtek foglalkoztatni.

Mint, hogy miért nem beszélt velem az eset után? Mi ez a hirtelen támadt érdeklődés irántam? Képes lennék-e az eddig is törékeny barátságot eldobni az ismeretlen miatt? Ami az előbb lejátszott forró jelenet után sokkal inkább tűnt valóságosabbnak, mint bármi más ami Brayenhez kötött. Így hát nem volt mit tenni, egyenesen bele ugortam az ismeretlenbe.

Persze. – látva az örömét én sem tudtam visszafogni a mosolyomat.
Még el kell intéznem pár hívást a galériával, addig meg leszel? – a mosatlanokra esett a pillantásom, amik kezdtek egyre jobban nem vonzani, illetve megteremtve azt a további a lehetőséget is, hogy Brayen keze a következő alkalomkor már sokkal lejjebb fog menni.
Így hát a taktikám mind addig, míg nem tisztáztunk mindent, azaz, hogy minél messzebb kerülni tőle. Ezáltal a konyha tiltott zóna lett, látva azt is, hogy visszaülve a székre várta továbbra is a válaszomat.

Felfedezem a lakásodat, közben meg megejtek egy hívást otthonra, hogy ne aggódjanak miattam. – mondani akart valamit, mire megcsörrenve a mobilja, már is felvette és beszélni kezdett a vonal másik végén lévő személlyel.

Figyeltem még egy darabig. A szemem elsőnek a hátát érte, míg nem áruló módon sokkal lejjebb szökkent, amitől éreztem vörösség újra szárnyra kap az arcomon. Az eközben megjelenő bizsergető emlékeket rohamtempóban vertem ki a fejemből, belegondolva abba is, hogy ezek legtöbbike csak a fejemben létezhet. De vajon Brayennel képes lennék megvalósítani őket? A válasz már ott csüngött a mosatlan edények között, miközben én mindig nem voltam képes elfogadni a barátom hirtelen közeledését.

Jobbnak láttam végül mindezt a beszélgetésre tartogatni, amihez szinte ragaszkodni kezdtem. Ahogy az is, hogy közben a nadrágom rajtam maradjon, vagy különben egy olyan esemény közepén találhatóm magam, ahonnan csak vesztesként távozhattok. Így hát nagy léptekben kimentem a konyhából elindulva a többi helyiség felé.

Megjegyezve azt is, hogy ha megtalálnám a hálószobát, akkor nagy ívben kerüljem el és be se tegyem oda a lábamat. Megelőzve azt, hogy olyanra gondoljak, ami megtörténhetne odabenn.

2.

Éppen a fürdőszobába néztem be, amikor megszólalt a mobilom. Az ajtót becsuktam és a zsebemből elővéve megnyomtam a hívás fogadást.

Szia! Csak azért hívtalak, mert lehet, hogy későn fogok hazajönni. – anyám hangja mintha több kilométerről szólt volna hozzám, nem beszélve a háttérben zajló fúrás faragásról. – Mi?! Nem értettem. – kezemet a fülemre szorítva beléptem a fürdőbe, majd becsukva az ajtót magam után újra rákérdeztem.

Anya, kérlek, mondd még egyszer! – a vonal másik végén is egy csattanás hangzott, a háttér elcsendesült és végre ki tudtam venni édesanyám hangját.
Most jöttek meg a gázosak és némi finomítást végeznek a burkolaton. Hogy sikerült a kiállítás? Megkérdezted már Brayent róla?

Igen. Azt mondta remekül sikerült. – felidézve ezzel az ujjainak lágy mozdulatait a hátamon. – Sőt képzeld, a rólam készültet emelték ki leginkább a látogatók, hogy mennyire jól sikerült. – a hangját, ahogy a fülemhez hajolva suttogott és akkor a szavaknak semmi köze nem volt ahhoz, hogy elakadt a lélegzetem.

Ez nagyszerű! – anyám üdvrivalgását hallva visszazökkentem a valóságba, feleszmélve, hogy a kezem hol volt, gyorsan kihúztam a pólóm alól. – És most ünnepelni fogtok? Ha akarod ott is aludhatsz vagyis, ha nem vagy Brayen terhére. A suli még csak pár nap múlva fog elkezdődni. Élvezd még ki a kis szabadságodat, amíg még teheted. – az ötlet nem volt rossz és igen szívesen töltöttem az időmet vele, legalábbis a szüleim ezt vonták le következtetésként az állandó kiruccanásaimból a fotós haverommal a városban, ami persze teljesen igaz is volt.

Mind addig, amíg át nem léptem egy határt, amit ha tudnék, azonnal visszacsinálnám Az ezt követő időszakban az újra rám törő magány még elviselhetetlenebbnek tűnt, mint egész életemben. A bűntudat és az, hogy Brayen kizárt az életéből csak még rosszabbá tette. Szerencsémre ezeken a napokon mentünk el legtöbbször otthonról. Egy kis családi kiruccanásra a tóhoz, elmenni vonatozni, szülinapot megünnepelni és megnézni az augusztus 20-dikai tűzijátékot.

Habár kívülről boldognak tűntem, az egész nem volt más, mint színjáték. Nem élveztem egy percig sem, de a családomat, hogy megnyugtassam és önmagamban is rendbe rakjam a dolgokat, ahhoz erre volt szükségesem. Mindig is jobban ment egyedül minden, mondtam ez magamban oly sokszor, hogy már szinte én is elhittem. Mostanáig.

Anyám a telefonban részletezte a fejleményeket, míg én az ajtón túl elképzeltem Brayen alakját, ahogy még mindig a galériával beszél. Csak most, ahogy felidéztem magamban, úgy volt újra előttem a sötét öltönyében. A fehér ingén átívelő fekete nyakkendőjében, bársony nadrágjában és fekete bőr cipőjében. Csodásan nézett ki, elképzelve mindezt a fényképei előtt állva, pózolva a kamerának, egy-egy vendéggel beszélgetve, miközben a keze valaki másnak az ujjaival fonódik össze.

Vele mosolyog, társalog, ha nincs a láthatáron érdeklődő, aki szeretne a művésszel eszmecserét folytatni és aztán vele távozik, amikor vége, épp ahogy jöttek. A képek nem hazudtak az interneten, ahogy cikk írója sem, de még jobban fájt az, hogy nem mondta el akkor. A lány gyönyörű volt, a háta mögött tudva egy kisebb modell karriert, most pedig egy készülő film főszerepére készül.

Tagadtam a rám törő szorítást a szívemben és sokadszorra már nevetségesnek tűnt is az egész, mégis mikor kettőjüket figyeltem a képen minduntalan átéreztem. A csillogó boldogság, a szint tiszta elégedettség sugárzott róluk. Amitől egyből elöntött a keserű féltékenység. Most meg teljesen össze voltam zavarodva. A konyhában történtek után újra éltetett a remény, de emellett az emlékek is ott voltak, amiket nem könnyen felejt el az ember. Bár amennyire tiltakozok most ellene, ugyanúgy rohannék ki innen és szaladnék hozzá, hogy ott folytassuk ahol abbahagytuk. Mégis, valami visszatart és sajnos tudtam az okát ennek. A csalódást, hogy megint megbíztam valakiben, akiben valójában nem kellett volna.

Az árulást, mert vakon hittem az álmaimban. Magamat ismerve pedig nem tanulva a hibákból, itt vagyok, a lakásán, nem rég a karjaiban, most meg a fürdőszobájába menekültem. Mert úgy éreztem valójában ez történt. A szívem be akar csapni, elmondani, hogy higgyek benne megint és amilyen bolond vagyok ezt is fogom tenni.

A barátom, bármi lesz, bárhogy végződik a mai nap. Őt nem akartam elveszíteni. Ez történt akkor este is. Bár a végkifejletet nehéz volt előre megjósolni. Közben újra és újra megkérdeztem magamtól, hogy jól teszem-e ha itt maradok vagy csak ezzel még több sebet ejtenék így is vérző szívemen?

Itt vagy még? – anyám, mint mindig visszahozott és észrevettem, hogy a kezem a kilincsen nyugodott mind ezidáig.

Igen. Bocsi, csak elbambultam. – levettem róla és a tenyerem közepe a fém érintésétől hidegnek tűnt. – Majd még megbeszélem Brayennel. Ha mégis mennék, akkor majd hívlak titeket. – a gondolat, hogy itt maradok egész estig vele, már is könnyed melegség szállta meg a kezemet és minden részemet.
Oké! Akkor jó ünneplést! És ad át üdvözletünket és gratulálunk Brayennek.
Átadom! Jó mulatást a gázosokkal! Szia! – nevetett a vonal végén.
Meg lesz! Szia! – a hívást kinyomva körbe forgattam a fejem a tiszta, gondozott fürdőszobában, majd megállt a tekintetem a fehér lábas kádon.

Úgy éreztem, hogy szükségem lenne egy gyors, melengető fürdőre, csak ameddig a pizza meg nem érkezik, és újra szembe kell néznem Brayennel. Kinyitva az ajtót, hallottam, ahogy még mindig valakivel beszélgetett a konyhában, így hát volt egy kis időm magamra is. Bedugtam a dugót a lefolyóba, majd engedni kezdtem a finom, forró vizet. Miközben meg folyt, rátaláltam némi habfürdőre és beleöntöttem.

szállva hátra dőltem a kád oldalának. Hallgattam a csobogást, majd lehunyva a szemem, éreztem, hogy kezdek megnyugodni. Távol voltam mindentől, csak én és egy kád meleg víz. Elmosolyodtam és ez eszembe juttatta a közösen eltöltött időket. A rengeteg kérdést, míg ő egyre sem adta meg a választ nekem. De talán ma este azokra is sor kerülhet.

Megmondom neked. – ránéztem és eleinte nem értettem, mire gondolhat, amikor az arcán lévő már múlandó véraláfutásra esett a tekintetem. – Ne hidd, hogy nem vettem észre, hogy nézzed. – mutatott a szeme körül, én pedig egy halovány mosollyal próbáltam elkendőzni a lebukás érezte szánalmat.

Mert igenis sokszor pillantottam a lila foltokra és ahányszor megláttam újból és újból rá akartam kérdezni, viszont tolakodónak sem szeretem volna tűnni. Ha közben észre is vette mindazt, azt a nagy érdeklődést a szememben az ütés nyomok iránt, nem mutatta ki felém.

Elég volt neki velem törődnie. Beállítania a megfelelő pózba, helyet keresni a megfelelő fényviszonyokhoz, illetve ami a legfontosabb lenne az se sikerült mindig olyan őszintére. Az előbb említett kijelentése pedig pontosan erre vonatkozott.

Oké. – beleegyeztem, de voltak feltételeim. – De akkor tényleg el kell mondanod. – bólintott, visszaguggolva a pad elé az arca elé tette újból a gépet.
Állok elébe, csak előbb győz meg, hogy tényleg megtudod csinálni. – ahogy kérte az elején is hátra dőltem és az ég felé fordítva a pillantásomat elmosolyodtam, de abban a pillanatban hallottam, ahogy leült mellém.

Mi a baj? – lassan felé fordultam. – Csak mert előttem már rólad pár képet, mégis azt érzem, hogy egyik sem igazán őszinte. Szóval? – a válasz ott volt már a nyelvem hegyén, de túlságosan is nevetségesnek találtam elmondani neki.

Mégis a legjobban attól tartottam, hogy ha most nem csinálom meg, akkor végeztünk egymással. Keres valaki olyat, aki egy ennyire egyszerű feladatot is végre tud hajtani, mint egy mosoly. Így hát maradtam a jól bevált hárítással.

Semmi. – ránéztem, majd az előttünk elhaladó emberekre kezdtem fókuszálni, míg a kék szemek fáradhatatlanul figyeltek tovább.

Egy pillantást vettetem rá, az ujjai közé fogta az állát közben élénk borostája meghajlott a keze alatt, a lábát pedig keresztbe téve gondolkodott. Meg akartam szólalni, elmagyarázni neki az elcseszett az életemet, de úgy éreztem jobb, ha rábízom a döntést.

Ahogy pedig meghallottam, egyből felé fordultam és hirtelen arra lettem figyelmes, hogy csak pár centiméter választott el az arcától. Még soha senki nem jött hozzám ennyire közel. Sokszor úgy gondoltam, hogy az emberek számára nem vagyok elég érdekes, hogy közelebb jöjjenek hozzám, mint ahogy én teszem feléjük. Most pedig szinte testközelből érzem egy még alig ismert fiatalember illatát.

Arcszesz lenne? Valamilyen új kölni, amit még nem éreztem? Talán csak a ruháját érzem éppen. Óhatatlanul is, de mintha közelebb másztam volna hozzá, erősebben magamba szívva a megdelejező aromát, amitől most már valahogyan tudtam, hogy biztosan maga Brayenből származhat. Ami a legfurább az egészben, hogy az édes karamella, meg az étcsokoládé keserű zamatát juttatta eszembe. A belőle áradó bűvöletből kiszakadva pedig végre összpontosítani tudtam a kérdésére.

Mi az, ami boldoggá tesz? – csak őt néztem, elmerülve a tekintetében, egy pillanatra is, de a gondolataim újra az előbb átélt furcsaságon jártak.–, Amitől legszívesebben egész nap nevetnél, mosolyognál, és úgy érzed, tényleg élsz? – folytatta tovább, miközben a pillantása rólam a külvilág felé terelődött, miközben kikerülve a hatása alól végre megszülethetett a válaszom.

Az olvasás. – felém fordult, a szeme egyértelműen azt üzente számomra, hogy ezt most biztosan komolyan gondoltam-e – Szeretem a könyveket. Ha meg van egy jó ötletem, akkor szívesen papírra is vettem. Ez tesz engem boldoggá. – ha a lekezelő nézése nem lett volna elég, akkor még most az ajka felfelé gördülésével egy hangos köhögés féle tört ki belőle.

Ez most komoly? – nem mondtam rá semmit, ő pedig már mosolygott rajtam. – Oh akkor már értem. Szóval te egy ilyen… – a kezével még a levegőben is formázni kezdte a szót, mire én egyből kiböktem.

Könyvmoly? – rázni kezdte a fejét, mintha a szó jelentésén rágódna éppen.
Strébert akartam mondani, de talán a tiéd kevésbé…
Bántó? – eszembe juttatva a borzalmas címet, ami egész iskolás éveimet végig kísérte, de nem akartam rá emlékezni többé, pláne nem most.

Így elkezdtem keresni némi olyan emléket, ami visszavezethetett Brayenhez.
A színházt is kedvelem. Szeretek eljárni esténként inni, ha persze van kivel, illetve a házibulik sem állnak tőlem messze. – mind eddig a gépét nézegette a kezei között és az ajkán többszöri harapdálás nyomai látszottak.

Érezte talán, hogy egy fájó pontra tapintott, így jobbnak láthatta, ha kiadom magamból és csak aztán szólal meg. Ahogy aztán a nyelvével megnedvesítette az ajkát, önkéntelenül is arra gondoltam, milyen lenne megízlelni és érezni a számon. A váratlanul előtörő képet gyorsan kiverve a fejemből, már csak Brayen felém forduló alakjára akartam figyelni.
Ezek jók lesznek. – mondta és visszaguggolt a pad elé, míg én már kezdtem felvenni az előbbi beállított pozíciót, amikor meglepődve hallgattam a változtatását. – Na, lássuk, milyen örömtelien tudsz olvasni. Ugye van nálad könyv? – elmosolyodtam, – oh, hogyne, nálam miért ne lenne, gondoltam magamba és miközben elővettem a válltáskámból egy gyors villanás kísérte mozdulattal.

Nem kérdeztem rá, hogy hogyan sikerült, inkább a lábamat keresztbe téve rátettem a művet, majd kinyitva úgy tettem mintha olvasnék. A nappali fényben pedig további ragyogó pillanatok rögzültek. Amikor készen voltunk és már a parkból kiérve mentünk tovább, felé fordultam. Eszembe jutva az alkunk, a szám formálni kezdte a kérdést, amely már régóta ki kívánkozott belőlem. Mégis ahogy az arcát körbe fonta a napfény szinte az ütés nyomok nem is látszottak raja.

Talán így lesz a legjobb, és újra az utat és, hogy nem menjek senkinek előre néztem. De egy óvatlan pillanatban Brayen karjához simultam, ahogy a villamosból áramló tömeget próbáltam kikerülni. Az ujjaimra meg rátalálva a keze egy töretlen percig egymáshoz értek. A kézfején voltak, aztán az emberek nyomulásával már a tenyerébe esve tapintották ki az élet vonalait. Nem mertem felnézni rá, mert féltem, hogy akkor a szemében meglátnám vöröslő arcomat és a gúnyos reagálását, amit a bőrének az érintése okozott.
Ha lehet ilyet mondani a kellemes nyári melegben, hogy meleg volt, akkor az ujjaim belekerültek egy forró lávába és nem az égető fájdalom volt az, ami miatt aggódtam, hanem még rosszabb miatt.

Ha az illata, képes volt a padon előhozni belőlem azokat a képeket, akkor most a kellemes kisugárzása, ami körbe veszi a kezemet, gondolni sem mertem semmire egy ilyen helyzetben. Aztán mintha az ujjai megmozdultak volna, vagy csak a rántás okozta, ahogy nekem jött vállal valaki, amikor már szinte egymásba fonódtak. Hátulról előre tolakodva elment köztünk és bármi is volt, ami történt annak vége szakadt.

Az emberek végül elfogytak és hirtelen újra kellő távolságba kerültem tőle. A megállóban megállva elővette a mobilját és valamit ügyködni kezdett rajta, míg én kissé csalódottan vettem észre, hogy az előbbi kézjáték semmit sem jelentett. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik lenne a jobb, ha ki akadt volna, vagy ha rám mosolyog. Azt hiszem mind a kettőtől ugrott volna egyet a szívem izgalmamban. Pillanatokon belül pedig egy hívást kapva el kellett mennie.

Holnap? – a kérdését hallva, el sem hittem volna, hogy ezután a hosszadalmas munka után, még akar velem dolgozni.
Persze. – bólintott, de mielőtt még hallótávolságon kívül lett volna, még utána kiáltottam. – Holnap jobban fog menni. Bocs, hogy ilyen béna vagyok! – rázva a fejemet elmosolyodtam, tudva, hogy az egyik legforgalmasabb részen nyilatkoztam ki, hogy mennyire ostoba is vagyok.

Meglepetésemre Brayen az arca előtt tartva a kamerát megfordult és egy gyors villanással megörökítette az alakításomat. A fény aranyba fonta az így is fényes haját, ami leginkább egy angyal glóriájának lehetett volna elképzelni. Mégis az azután következő vigyort a képén látva, ahogy megfordult és hátulról int nekem, sokkal jobban tudtam volna elképzelni egy csábító démonnak. Éreztem, ahogy a szívem árulón megdobbant, amelyet eddig csak egy valaki iránt tett meg. Oh, a fenébe, ez nem lehet igaz! Megint megtettem!

A képzelet egy trükkös eszköz az én életemben. Egyrészről hasznos, mert képes vagyok olyan dolgokat meglátni, amelyek pappírra vetve akár másokat is érdekelhetnek. Míg másrészről zavaró tud lenni. Amikor ránézel valakire és elképzeled az életének minden apró részletét, mintha ő is csak egy karakter lenne az egyik történetedből, akkor érzed úgy, hogy néha ez rossz. Meglátni másokban a lehetőséget, hogy egy jobb élet felé törjenek ki, megvalósítva az álmaikat nem lehet annyira kegyetlen, kivéve akkor, mikor a sajátoddal kevered össze.

Sokszor gondolom azt, hogy amit érzek és szerelemnek hiszek, az csak a képzeletem játéka lehet. Nem a valóság, mondom magamban, mégis ha csak egy pillanatra eljátszom vele. Még ha csak az ujjára is, miközben a fejemben egészen máshol vagyok.

A tér mindegy, csak a kép a lényeg, ahogy a keze végigfut a nyakamon egészen le a mellkasomig, míg hátulról a másik oldalon az ajka veszélyesen közel kerül a fülemhez. Hallom a szavakat, de nem értem meg, már csak annak van értelme, hogy végre megízleljem. Amikor eszembe jut, hogy hol vagyok, ő ki és legfőképpen én vele szemben ülök. Mélyen legbelül arra vágyok, hogy legalább sejtje, hogy milyen változásokat okoz bennem pusztán a jelenléte is a közelemben. Persze rájöttem arra is, hogy néha a szív sem tudja, mit akar valójában.

Vicces, hogy ugyanez kezdődött el most Brayennel, legalábbis ezt éreztem egyszer, de utána legszívesebben hangosan nevettem volna kínomban a lehetőségen, hogy egyáltalán megfordult a fejemben.

A fűben feküdtem hanyatt és az utasítását követve felfelé kellett néznem, egyenesen a felettem lévő összeérő lomb sűrűbe. A fény megannyi utat törve lefelé szikrázott a szemembe. A csillogó színjátékról végül a lábamat érintő kézre figyeltem fel.
Csak nézz fölfelé, és ahogy megbeszéltük. – magam elém képzeltem mindazt, amit szeretek és mosolygásra bírhat, mégis, mikor a térdével egy kicsit széjjelebb nyitotta a lábamat, már egészen másfele járt az agyam.

A legdühítőbb az egészben, hogy nem nézhettem oda és persze ezt látva rajtam is rajtam újra megszólt.

Így sokkal tovább fog tartani. – megpaskolta finoman a térdemet. – Azt szeretnéd? – gond volt, mert ha így folytatja, akkor biztos azt fogom kérni legközelebb, hogy menjenek sokkal feljebb az ujjai.
Nem. – egyszerű, határozott és reméltem, hogy nem érződik ki semmi olyasmi féle belőle, ami másra utalna.

A szemem sarkában villanó fények közt eltelő percekben magamat ostoroztam a ostobaságom miatt és, hogy miért nem tudom ezt az egészet lazán kezelni. Megfogta a lábam, na és? Kicsit megpaskolt és már lényegében a lábam között térdel, veszélyes közelségben az ágyékomtól, na és? Rendben az utóbbitól még messzebb volt, hála az égnek.

Csukd be a szemed. – egyből tettem a dolgomat. – Lazíts. Gondolj szép dolgokra. Amik mosolyt csalnak az arcodra. – éreztem, hogy már is elmosolyodok, a fény gyengéden suhant le a szemhéjam mögött, míg nem azok megszűnve egy sokkal erősebb érzés vett úrrá rajtam.

Meg akartam nézni, mire Brayen hangja visszakozást indított el bennem.
Még nem végeztünk. – a rövid nadrágom anyagán kitapintva a még csak ébredező férfiasságomat finoman dörzsölgette. – Szeretném, ha még egy ideig csukva tartanád. Ha ez lehetséges? – bólintottam és egyre erősebben kívántam már, hogy ne legyen az ujjai és köztem semmilyen anyag.

De akkor ez most sokkal tovább fog eltartani. – mondtam, mire hirtelen a kezem a fejem fölött volt, ő pedig rám hajolt, miközben éreztem az alfelemnél az őt is szorító farmernek a formáját.

Megdöbbentem és még a számba is harapva elképzeltem milyen lenne, ha teljesen képes volnék érezni magamon, vagy akár magamban is. A gondolat okozta forró kéj elborította az arcomat, amire visszaköszönt a forró lélegzete.

Nem baj. – az ajkamhoz simult a szája. – Veled kivételt teszek és lassan fogom csinálni. – és már ott volt, hogy megtegye, amikor hangos idétlen nevetésre lettem figyelmes.

Az álom a szememből úgy suhant el, mint megannyi költő pillangója műveikből, ahogy minden mással együtt is. Felülve körbe néztem és Brayent láttam meg, ahogy két fiatal lánnyal beszélt nem messze tőlem. Nem, inkább flörtölt velük, miközben megvillantva tudását mindkettőjükről, majd egy párat külön-külön is fényképezett róluk. A mondatok, ha volt valami lényeges belőle, akkor se érdekelt volna, elég volt a fotósom arcát figyelni, amitől a két lány egyből kivirult. A várakozás volt az egyik erősségem, de most valamiért legszívesebben már is tovább álltam volna ezt a jelenetet látva.

A csalódást egyszerűbb lett volna elviselni, mint beismerni, hogy újra túlképzeltem az egészet. De amit mindig jó tudni és érezni, hogy az univerzum úgyis egyszer seggbe billent és rávezet a helyes útra. Ekkor döntöttem el, hogy bármilyen érzéki álmot is láttam az előbb, Brayen és köztem soha nem fog megtörni ilyesfajta intimitás. A lányok elkérték tőle a mobilját, aztán bizonyára beírva a telefonszámukat, mosolyogva búcsút intettek a jóképű fiúnak, aki aztán visszatartott felém. Mert az volt, tényleg, pláne, hogy most már elmúltak a bevérzések is az arcán. Az előbb látott végtelen örömnek pedig már nyomát sem látva rajta, visszajött a megszokott profizmusa.

Akkor hát folytathatjuk? – a kérdése, nem kicsit lepett meg, mintha én mentem volna oda a két lányhoz lebeszélni róluk a bugyijukat, mire én csak meghúztam a vállam.
Persze. – visszafeküdtem, becsuktam a szemem, de még előtte tisztáztam a dolgokat. – Egyébként szép fogás. – biztos önelégülten mosolyog most magán gondoltam egyből, mire egy féle aha és cicegés egyvelege hagyhatta el a száját.

Nem szeret büszkélkedni a hódításaiban, megőrzi őket magának. Jó érzés lehet, bárcsak én is ismerném ezt. De újra lejátszva az egészet, valamiét újra bevillantak az ütésnyomok az arcán, ami még egy kérdéssel gazdagodott. Brayen pedig még mindig rejtély volt számomra, amit valamiért mindenáron meg akartam fejteni. Nem, mint romantikus értelemben, arról lényegében egyből lemondtam és nyugodtabb vizek felé kezdtem evezni, amit úgy hívnak, hogy barátság. Ami nem tűnik nehéznek, kivéve, ha a másik fél úgy őrzi a magánéletét, mint mások a pénzüket a páncélszekrényben. Csak a képek és én voltam a téma, állandó jelleggel, amit persze eleinte zavarba ejtően kellemesnek éreztem, de most már csak egyoldalú monológként érzékelem. Bárhol voltunk, könyvtárban, parkban, egy magasztos téren is, a beszélgetésünk sehova sem jutott el, pláne, hogy a válaszai kilencven százalékában az utasításait hallgattam. Nem volt több verekedés nyom sem.

Ami nem volt olyan zavaró, mint azt látni, hogy a kezdődő terv, hogy barátok leszünk a pusztán munkakapcsolatból, kezdett egyre távolibbnak tűnni. Még a fotózás közben sem tudta megállni, hogy oda ne menjen lányokhoz és flörtölni ne kezdjen velük, ami legtöbbször úgy zárult le, hogy a munkavégén ő már másokkal távozott. Kezdtem elfogadni ezt az egészet, amikor elmenve egyszer egy bár előtt, eszembe jutott valami.

Mit szólnál egy benti fotóhoz? – a képeket ellenőrizte le a gépben és csak egy hümmögés féle hallatszott tőle, ami nagyjából azt jelenti, eddigi kapcsolatunk alapján hogy figyel. – Egy bárban? Meghívlak egy sörre. Na, mit szólsz? – felnézett rám és unottan meghúzta a vállát, ennyit mondva.

Megpróbálhatjuk. – igen, ahogy egyre jobban közeledtünk a végéhez, a kedve rohanás-szerűen vált izgatottból egyre közönyösebbé.

Amin mindenáron változtatni akartam, már csak az volt a kérdés, hogy ebben ő is partner lesz-e. Mint kiderült Brayennek egészen más terve volt az ötletemmel kapcsolatban.

3.

Az, hogy le ittason és ezt meg is örökítse. Közben pedig valahogy a vége felé egyre személyesebb dolgok felé mentünk el.

Ő választotta a helyet, sms-ben pedig elküldve a címét odamentem. Már a bárpultnál ült, amikor beléptem. Az események röviden úgy zajlottak le, hogy behozva a lemaradást egymás után fogyasztottuk el az újabb és újabb korsókat, miközben a leghétköznapibb dolgokról beszélgettünk.

De ahogy témát akartam változtatni, elénk rakták az újra megtelt korsónkat és minden kezdődött elölről. Nem kellett sok és miközben már szó szerint lassan mindenen nevettem, a Brayentől érkező fénycsóvák közepette, megint én lettem a fő téma, legalábbis a nem létező szerelmi életem.

Szóval, milyen volt az első? – valamiért, ha iszom, az agyam az információkat olyan gyorsan fel tudja dolgozni, hogy szinte gondolkodni sem kell a válaszon, legalábbis, ha a szexről van szó, mert részegen mindig azon jár az eszem.

A képébe vigyorogva felemeltem a jobb kezemet, intettem vele egyet és egy gyors csókot nyomtam a tenyerem közepére. A gépe korsója mellett volt, amit már vett is volna magához, ha a következő mondatomra, nem döbbent volna meg annyira.

Szűz vagyok! – suttogni szeretem volna mondani, mire úgy éreztem, hogy mindenki az asztaloktól felénk nézett. – Egy húszas évei közepén járó zsebhoki mesterrel beszélsz, haver. – a kezemet mindkét vállára téve beleröhögtem a képébe, az arca valahol a teljes képtelenség és ha lehánysz, azonnal beverek neked kategóriába esett.

Miközben is az agya próbálta megemészteni az előbbit.
Ezt nem mondhatod komolyan? Tényleg még senki sem volt meg neked… – hevesen rázni kezdtem a fejem és már nyúltam volna a félig telt korsómért, amikor magához vette az enyémet és jól meghúzva az egészet kiitta. – De azért gondoltál rá, ugye? Te nem vagy olyan… remete-féle ugye, aki mint egy gyerek nevet ha kimondja azt a szót, hogy szex. – nehéz volt visszatartanom, de az alkohol köd fátylán át Brayen kék szemeit látva, inkább megembereltem magam és megpróbáltam komoly arcot vágni.

Az előbbi kérdésére, pedig mintha csak az időjárásról beszéltünk volna eddig lazán bólintottam egyet és a kezeim visszakerültek az ölembe.

Nem, még csak az kéne. Mert hát tudod… – és innentől kezdve nem volt megállás.

Minden, amit éreztem, tudtam a szerelemről azt kiadtam magamból. Könnyebb volt, mint az gondoltam és eközben Brayen egyszer sem fordult el, vagy nézett ki magának egy lányt, otthagyva engem. Most csak én léteztem neki, ott voltam a középpontjában, de akkor szerintem ezt észre sem vettem. Mert mesélni azt bizony tudok, mint egy a 21. században elveszett Grimm testvérek egyike lettem volna. Ellenben az én meséim, tele voltak álmokkal, amik a valóságban mind csalódással zárultak.

Egy lány, akit meg sem mertem ismerni, mert a fejemben zajló események fontosabbnak, életszerűbbnek tűntek bárminél. Egy másik, akihez elég bátorságot összeszedve elmondtam, hogy szívesebben lennék vele többször is, mint egy-egy alkalomnál, nem adott mást, mint amit legtöbbször kaptam, egy baráti kézfogást.

Most pedig egy fiú iránt érzek valamit. Ennél mintha egy percre is, de megálltam, vártam valami reakciót Brayentől, mégis ő türelmesen várva a folytatást kortyolt egyet a söréből. Amire nekem szintén szükségem volt, utána pedig már képes voltam folytatni, mégis közben állandóan próbáltam elkerülni a tekintetét. Nem volt egyszerű dolgom, az átható kék szemei, mintha minden mozdulatomat óvó figyelemmel kísérték volna végig. De meg kell hagyni, élveztem és a kimondott szavaim, mintha neki szóltak volna. Magamban pedig azt kívántam, hogy ezt ő is érezze.

Nem is tudom, hogy írjam le. Az egész olyan lehet, mint mikor belekerülsz egy tornádó közepébe. Érzed, hogy a levegő szinte eltűnik a testedből, kiszívja és már mozdulni sem bírsz ettől, de mindeközben teljesen éber vagy. Mellette a szavak nem képes jönni és a szám helyett a szememmel mondanék el mindent. Egyszer talán ki is olvassa belőlük. A gondolatait, a történeteit és az életről alkotott összes szövevényét leírnám, majd újra és újra hangosan magamé tenném, csak, hogy átéljem megint, ahogy ajkával ezeket formálta. Elképzeltem már sokszor, ahogy hozzám ér, tapint, szinte felemészt az érintésével és ezt viszont látom a tekintetében. Ahányszor csak álmodom vele, úgy annyiszor csókolom, ölelem, szeretem, mindezt tenném vele, hogy ne érezze egyszer is meg a magány tüskéinek marását a szívében. Bolondság az egész, mert meg akarom védeni mindentől és talán egy részem tőlem is távol akarja tudni. – ekkor felnéztem rá és pillanatnyi akaraterőm segítségével távol tudtam tartani a könnyeket, legalábbis míg a végére érek.

Nem akarom elveszíteni. Nem, ha ez az ára, annak, hogy megmondom neki. De tudod a vicc az egészben, hogy igazából nem is ismerem, ahogy ő sem engem. – megragadtam a korsómat és az övéhez érintve megcsörrent az üveg. – Nincs semmi értelme az egésznek, ugye-e? – a választ nem várva lehúztam a maradék sörömet és ott helyben azt kívántam, hogy nyeljen el a föld, de nem hallgattak meg az imáim, helyette Brayen szólalt meg.
Akkor hát összegezzük. – intett egyet a csaposnak, hogy kér még kettőt és hallva a hangját rám is fért egy. – Szűz vagy. Biszex vagy. – mutatta az ujjain a kettőt, majd a harmadikra már ott volt az italaink előttünk.

Meg gyáva vagy. – ivott egyet és felém fordult. – Mit szólsz, jól összefoglaltam? – be kellett látnom, hogy igaza volt, de a kellő alkohol mennyiségtől hajtva nem akartam megadni neki ezt az elégtételt.

Az utolsóban nem értek egyet. – és magamhoz emelve a korsót derekasan kiittam belőle a felét egy szusszanásra.

Akkor bizonyítsd be. – és a fejével intett a hátam mögé, amit követve egy kék pólós srác felé intett, aki éppen a pult másik oldaláról mérte fel a terepet.

Az agyam már is azon járt, hogy mit is mondhatnék neki, hogy fel sem figyeltem Brayenre lépéseire, amellyel a hátam mögé lépett. A halk suttogásától a fülem mellett, eszméltem rá, hogy milyen közel van hozzám. Ha pedig egy kicsit felé fordulnék talán a szánk is összeérne, akkor persze nem kéne tovább ez a játék. De valamiért be akartam bizonyítani neki, hogy képes vagyok rá.

Hozd el a telefonszámát és akkor elhiszem. – a fejemet elfordítva belenéztem a szemébe és egy halvány mosolyt villantva felé, elfogadtam a kihívást.

Határozott léptekkel elindultam felé, ahogy pedig a távolság fogyott köztünk, úgy egy kisebb pánik kezdett a testemben felgyülemleni. Ez csak egy telefonszám, én pedig nagyon érdeklődő típus vagyok. Ha a legrosszabb forgatókönyvet néznénk, akkor azon nyomban elmegy, vagy kinevet, vagy éppenséggel megver mindenki szeme láttára.

Kíváncsi lennék, hogy Brayen bemer-e vállalni értem egy ütést, de nem gondolhattam erre, mert megérkeztem. A fiú valamiféle vodka-szerűséget ihatott és mikor megálltam előtte, rám emelve a tekintetét próbálta valahova elhelyezni az arcomat. De a találgatás helyett elé vágtam a dolgoknak.

Szia! – bemutatkoztam, mire a kezemet nyújtva megrázta. – Szabad ez a hely? – mutatva a mellett következő székre megemelte a poharát, amit igennek vettem.
Aztán kiitta az egészet, majd rám nézve kért kettő vodka szódát. A csapos távoztával pedig hozzám fordult.

Mi ez az egész? – próbáltam minél ártatlanabbul nézni rá, de a szemével Brayen felé tekintve rájöttem, hogy sejt valamit kettőnk között, csak nem azt, ami valójában van. – A barátod nem fog kiadni, amiért idejöttél hozzám? – már a nyelvem hegyén volt, hogy tisztázzam az egészet, amikor megéreztem a kezét a combomon.

De nem sokáig volt ott, mert elkezdett befelé haladni, finom nyomásokkal tisztázni is a célját vele. Ránéztem és egy ragadozó mosolyával találtam magam szembe, aki tudja, hogy mit akar az élettől. Vajon én tudom-e, hogy mit csinálok valójában?

Nem hiszem. – fordultam hátra Brayen felé, aki a telefonján pötyögött valamit, akár hogy is, de ez meggyőzte a srácot.

A vodkák ott fénylettek előttünk, amelyet megragadva koccintottunk egyet, az ujjai meg mintha varázsütésre beljebb mentek volna.

Nem sokszor járok el, így talán kicsit berozsdásodhattam. – szinte már a cipzáramhoz ért, amikor az ujjaimmal megállítottam. – De előbb nem kéne jobban megismernünk egymást? – a fiú a pulton lévő szalvétát maga elé húzta, majd egy tollat kérve a pultostól írni kezdett.

Ahogy pedig jól láttam szép kerek számokat firkantott le rá, amit aztán átnyújtott nekem.
Hívj fel, ha szeretnél még jobban megismerni. – felállt a székről, de még a fülemhez hajolva megremegtem a kijelentésétől. – Akkor összehozhatnánk valamit hármasban is a barátoddal, ha benne lenne. – én még mindig lemeredve ültem ott a széken, még akkor is, mikor elment.

Az egyetlen, ami eszembe jutott, azaz, hogy VAOHH!!!, így nagyban kivetítve. Kiittam az utolsó cseppig az italomat, majd visszaindultam Brayenhez, a kezemben tartva a bizonyítékot, hogy mégis képes vagyok rá. A mobilja előtt meglengetve a telefonszámot, azon nyomban rám kezdett figyelni.

Megcsináltam. – bár ami igaz az igaz, inkább a srác volt az, aki akart tőlem valamit, nem pedig fordítva, de kit zavar ez. – Nem vagyok gyáva. – mire kikapva a kezem közül megnézve elmosolyodott.

Tudod, hogy hány számnak kell lennie egy telefonszámban? – bólintottam, mire felém fordítva, rá eszméltem, hogy az egész csak egy nagy átverés volt. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de négy szám plusz a nevem, nem egyenlő egy telefonszámmal.

Te ismered őt? – az ujjaim kinyúltak a korsóért, még sem voltam szomjas.
Nézd bocs, de nem hagytam ki a lehetőséget, hogy lássam, hogyan próbálod meg elcsábítani. Egyébként is készül valami új szerepre és ezt pont tökéletes volt neki. Ugye nem… – a sört egyenesen az arcába löktem, amitől végre elhallgatott.
Mondtam már, hogy sok jobban festesz így. – letörölte az arcáról, majd a kezéről lerázva láttam, ahogy megnyalja a száját.

Igen? – megragadta az övét is és én már hátrálni kezdtem, mire ő inni kezdte.
Már azt hittem, hogy… – az arcomba prüszkölte, majd fölém tartva a fejemre öntötte a maradékot.

Most, hogy így megnézlek, te is jobban nézel ki így. – egymásra néztünk és mind a ketten hangos nevetésben törtünk ki.
Az egész teljesen abszurd volt. Dühös voltam rá, amiért rá szedett, de közben örültem is neki, hogy voltaképpen vigyázott rám. Ha lehet ezt így felfogni. Belegondolva, hogy nem sok mindent tettem meg azért a telefonszámért, röhejesnek tűnt így visszanézve a srác ajánlata.

A csapos látva kettőnket a fejével a kijárat felé intve kiküldött minket. Kiérve az éjszakába, a hűvös levegő kellemesen és szinte ébresztő hatással volt rám. A hideg sör pedig, hát mondjuk azt, hogy finom volt, nem említve, hogy hová folyt rajtam.

Tényleg jó ez a hely. – ránéztem és belemarkolva a hajába végigsimított a tarkóján. – Kár, hogy többet nem jöhetünk ide. – egy mosoly bontakozott ki a szája szegletében, amitől már is melegebbnek tűnt az este.
Szombaton lesz egy házibuli. – mondta ezt a vak sötétségbe, majd felém fordította a fejét. – Azt mondtad kedveled a bulikat.
Igen, azt mondtam. Bár remélem, több színész ismerősöddel nem fogok találkozni. – nem a srácra haragudtam, hanem magamra, hogy elhittem a szavait. – Nem szeretem azokat az embereket, akik csak megjátsszak mások előtt magukat. – ott álltunk a bár előtt és egyikünk sem mozdult meg azóta, hogy kijöttünk, csak néztünk előre, mélyen a gondolatainkba temetkezve.

Elküldöm, majd a címet sms-ben. – felém fordult, az arcáról semmit nem tudtam leolvasni, ami nagyon zavart. – Jó éjt! – mondta és már indult a másik irányba.
Lassan én is megindultam és fordultam volna meg, amikor még utánam kiáltott.
A következő körnél a te helyedre megyünk! – aztán eltűnt a sarkon, én pedig nagy levegőt véve mentem hazafelé.

Közben az est történésein rágódva valami mélyen azt suttogta, hogy nem kéne elmenem szombaton. De mindezt azon nyomban kivertem a fejemből. Élni akartam egy kicsit és úgy eltölteni a nyár fennmaradó részét, ahogy én akarom. Brayen mellett, a haverom oldalán, ennél több nem is kell. Legalábbis ezt próbáltam mondani magamnak.

Kinyitva a szemem az első, amit megláttam az a kádban honoló mozdulatlanság volt, melynek sík felületén már nyoma sem volt a habnak. Míg a második pedig a fürdőszobában álló vendéglátóm alakja villant fel. Egyenesen állt, öltönyét még mindig magán viselve nézett végig a mederben a fényképezőgépén keresztül. Aztán az arcától elvéve lerakta a mosdótálca mellé.

Ha tehetem is volna, akkor se bújtattam volna el a testemet. Nem szégyelltem egyetlen egy porcikámat sem. Mégis a tekintetének kereszttüzében lenni, olyan volt, mint ha éppen egy éhes ragadozó, most választaná ki a szavannán a zsákmányát. Míg nem lehajolt és kifűzni kezdte a bőrcipőjét, amit már nem hagyhattam szó nélkül.
Te meg mit csinálsz? – egyik követte a másikat a padlóra hullva és meglepetten vettem észre, ahogy ruhástul csatlakozik hozzám.

Kényelmesen helyett foglalt a túlsó oldalon, míg én a lábaimat összehúztam, addig ő kinyújtotta az oldalamnál.

Reméltem, hogy csatlakozhattok hozzád. Nem bánod ugye? – megráztam a fejem és, hogy a csend ne ereszkedhessen le közénk, belevágtam.

Sajnálom az előbbit. Kicsit túlságosan is megijedtem, mint az elfogadható lett volna.
Félsz tőlem? – a kérdése nevetségesnek tűnt, mégis jogosnak érezhette, ha feltette nekem.
Nem. Magamtól, vagyis igazán a vágyaimtól.

Miért most mire vágysz éppen? – és a keze elmerülve a vízben, jól láthatóan gombolni kezdte a gatyáját. – Nem kell félni attól, amire vágyhatunk.
Hevesebben kezdtem el lélegezni és az ujjaim a hasamon át megragadták az éledező férfiasságomat.

Először meg kell élnünk, hogy tudjuk jó-e nekünk, vagy éppen a legjobb lesz mind közül. – a víz megmozdult körülöttem, ahogy felé söpörtem magammal az áradatot, hogy közelebb kerüljek hozzá.
Ahogy a víz a kád peremén kihullámzott, úgy az érzelmeim is felkavarták az állóvizet bennem.

Csak is az utóbbi lehet a helyes. – a lába között térdelve kigomboltam a nadrágját és könnyedén megtalálva megragadtam.

Egy finom sóhaj és legszexibb mosoly, amit valaha láthattam, késztetett arra, hogy megindítsam az ujjaimat. Többek között is.
Mi tartott ennyi ideig? – a kérdését hallva pedig rögvest rá hajoltam, ajkam éhesen tapadt övére.

Mint egy édesség, amit jobb elkerülni, mert tudod, hogy úgy sem tudsz ellenállni neki végül és addig eszed, míg jól nem laksz vele. Ilyen volt nekem ez a csók is. De új volt, mégis a tapasztalatlanságomon felülkerekedve a filmekből és könyvekből vett sorok előttem leperegve simultam a szájához. Az illata, a kellemes karamellás aroma betöltötte minden érzékemet.

Éreztem a meztelen testemhez simuló nedves ruháját, amelyet legszívesebben letéptem volna róla, ha lett volna még bármilyen további akaraterőm ahhoz is, hogy elengedjem az irányítást felette. Mert élveztem az ujjaim között húzódó nyers férfias erőt, ami minden intésemre megzabolázta a barátomat.

A csókjai a számról lassan egyre lejjebb haladtak, miközben éhesen simogató nyelvét végigfuttatta az érzékeny részeimen. A nyakamról a vállamra tévedve kóstolt meg, míg kezei szinte a semmiből elő tűnve ragadta meg a fenekemet. Már az én sóhajaim szöktek fel a magasba, ahogy Brayen vette át az irányítást hirtelen. Közelebb húzott, úgy, hogy az ölébe kerülve a mellbimbómhoz hajolva kezdte finoman ingerelni a fogaival.

Az ezt követő impulzustól hajtva majd nem hátra estem, ha barátom az alfelemnél nem tartott volna meg. Ezen kívül persze többet is tett, amitől csak még nagyobb késztetést éreztem, hogy újból megcsókoljam. Mégis hagytam, hogy tovább játsszon a mellkasomnál, miközben az ujjai gyengéden belém hatoltak. Ebben a köztes állapotban kiszolgáltatva Brayen minden vágyának, úgy éreztem, hogy még soha nem voltam ennyire eleven. Mindent, amit adott azt legalább százszorosan áramlott át a bőröm alá, ahol a forróság egyre gyűlt csak.

Egészen a lábam közét érve el, ami egyenesen a barátom vizes ingjéhez nyomódott. Nem beszélve az övéről sem, ami finoman simult a faromhoz, ahogy kisebb lendületet véve szinte az ujjain mozogtam. Ekkor felé fordulva láttam, rajta, hogy mosolyog, én pedig meg ízlelve a jókedvét újra az ajkai között voltam. Ami még édesebbnek tűnt, mint bármi, amit eddig kóstolhattam az életemben. A vágytól, meg az elmúlt egy órában tapasztalt érzékiségtől hajtva mondtam ki a következő szavakat.

Meg akarlak lovagolni. – ettől fellelkesülve húzta fel a szemöldökét és biztosítva benne, hogy komolyan is gondolom hátulról megragadva a farkát a bejáratomhoz nyomtam.

Értékelem a kezdeményezésedet. – az ujjait eltávolította és ő is besegítve finoman beillesztette, míg én a testemet húztam jobban felé. – De ne hidd, hogy végig te irányíthatsz. – ahogy megéreztem magamban hangosan felnyögtem, ő pedig az ajkára húzva csendesítette el bennem az egyesülés okozta fájdalmat.

Sokat kell még tanulnod és még… – a hangja elhalt és helyette egy finom sóhajt tört fel belőle, ahogy a csípőmet mozdítva finoman megindultam a férfiasságán.

A mozdulat okozta kényelmetlen érzés egyre kisebb részét ölelte fel már bennem, ahogy folytattam és az eddigi eksztázis újra átjárt.

Ne hidd, hogy mindig te fogsz irányítani. – már szólni akart, amikor finoman ráhajolva megcsókoltam és a nyakkendőjét húzva már egy szinten voltunk. – Meg kell tanulnod néha elengedni magad és hagyni, hogy valaki más tegyen boldoggá. – Brayen égszínkék szemei megdermedve figyelték a szavaimat, majd utána a testemet átölelő karjai között találtam magam az ajkai között.

Az előbbi szenvedélyt gyengédség és óhatatlan szeretett vette át, miközben a mozdulataimat ehhez a lassú lebegéshez illesztettem. Ez idő alatt csak mi voltunk, nem, mint két barát, szeretők, vagy munkatársak, hanem együtt lélegezve léteztünk egyszerre. Aztán a pillanatot megtörve a barátom felnézett rám.

Lovagolj meg. – a kérésétől hajtva pedig a mozgásomtól beindulva sóhajtoztunk egyszerre a kádban, miközben az ujjai között a férfiasságom is egyre közelebb volt a kiteljesedéshez.
Becsukva a szemem, hagytam, hagyj, járjon át a közeledő orgazmus érzése, amikor Brayen hangja valahonnan a távolból szólt hozzám.
Hé! Minden rendben van?! – kopogás ütötte meg a fülemet és a pillantásom a fürdőszoba ajtajára tévedt. – Ott vagy benn? – már nyitott volna be, amikor észrevettem a hasamon az előbbi álmom végét és félelmemben kikiáltottam.

Semmi bajom! Ne gyere be! – a hangomat hallva az ajtó bezárult, én pedig próbáltam a dobogó szívemet megnyugtatni a nem várt kínos jelenettől.

Oké! De ha akarsz pizzát, akkor jobb lesz, ha sietsz. – a lépéseket és az egyre távolodó szavait a falon át kivéve elkezdtem a vízzel lemosni a testemről a fehér foltokat. – Farkaséhes lettem, ennyi munka után. – ezzel végezve, kihúztam a dugót a kádból, majd egy törölközőért nyúlva magamra tekerve léptem ki a kádból.

Bele sem gondolva, hogy mit teszek beleszagoltam a krémes, puha anyagba, amin színtisztán érződött Brayen illata.

Aztán gyorsan elhúzva az arcom elől az ajtó felé emeltem a tekintetem és csak arra gondoltam, hogy hogyan leszek képes túlélni egy éjszakát vele, ha még az álmaimban is kísért a jelenléte.

4.

Ahogy voltam törölközővel a derekamon kisiettem a fürdőből, kezemben a ruháimmal, miközben reméltem, hogy Brayen nem lát meg. Amit pedig megfogadtam már a legelején, hogy el fogok kerülni, mégis benyitva és a hátam mögött bezárva néztem szembe a hálószobájával. El akartam kerülni, hogy ne talán tán most már tényleg rám nyitva meglásson anyaszült meztelenül. Nem tudtam, hogy mire lenne képes abban a pillanatban velem tenni, de emlékezve a konyhabeli jelenetre már is libabőrös lettem mindenütt és ez teljesen jó értelemben értettem.

Mégis az eszem átvéve az irányítást mindenáron el akartam kerülni a korábbi incidenst legalábbis, míg legalább egy pár réteg anyag kerül rám. Ledobva az ágyára a ruhámat, majd melléjük a törölközőt, elkezdtem felvenni őket. Miközben minden pórusomat elöntötte barátom lélegzetállító illata, amitől valamelyest újra az eddig pihent állapotban lévő testrészem is éledezni kezdett. De gyorsan megrázva a fejemet, inkább az előttem lévő ágyra fordítva a figyelmemet elképzeltem azokat a szerencsés lányokat, akik mellette töltötték az éjszakát, és ha gondolták a reggelt is sokkal színesebbé tették. Még mielőtt Brayen és a nők vonagló testét képzeltem volna el magam előtt, a kezemre fordítva a figyelmemet gomboltam be a farmeremet.

Aminek útjában az ágy szélén heverő lefordított fotókra esett a pillantásom. Egyet megfordítva a szemem elé tárult azon történés, ami miatt most itt is vagyok. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e vagy inkább féljek-e ezen kép látványától, színtisztán tükrözve azt, hogy Brayen is talán ezen gondolkodhatott miközben ezt nézhette.

Mire gondolhattam? Bármi is volt a szándékom vele, úgy érzem, most csak még rosszabb lett. Zavarodottan, vágyakozva és némiképp félve attól, hogy mi lesz miután innen kiléptem visszaraktam a többi közé és visszavéve a cipőmet indultam az ajtó felé. De visszanézve a kupacra elmosolyodtam. A gondolat, hogy megtartotta és itt van, némiképp mégis csak reménnyel töltött el. Az pedig, hogy ez most mit is jelent valójában, azt csak együtt találhatjuk ki és, ha végre szembe merek nézni vele.

Kiléptem az ajtón, viszont elmenve a fürdő mellett, egy kisebb rettegés hatolt a szívembe, nem tudva, hogy miközben a fejemben lejátszott jelenetet éltem át mit csinálhattam addig is. De a legfontosabb, hogy mit mondhattam és az ő nevét egyáltalán kimondtam-e? Nem beszélve, hogy mindezt önkielégítésem közepette tettem, ami lehet, hogy kicsit túl hangos is volt. Oh, kérlek Istenem, csak ez ne legyen!

A hálószobából egyenesen a konyha felé vettem az irányt, egy pillantást sem vetve az eddig eltöltött kellemes perceim színhelyére, ami már is sokkal inkább hasonlított a szégyenem okozta jelképes körbe rajzolt krétaalakomra. Brayen az asztalfőn ülve felpillantott rám, ahogy beléptem, majd folytatta tovább az egyik pizza szelet megkaparintását a tányérjára.

Leültem a mellé a másik terítékhez, aztán gyors pillantások után a dobozokra, egy ínycsiklandóan jól megrakott húsos mellett döntöttem. A gyomrom korgását pedig érezve még el sem érve a tányéromat egy jó nagyot haraptam bele. Nagyon finom volt és még nem is hűlt ki annyira, hogy át kellett volna melegíteni, gondoltam miközben egy újabb harapást ejtettem rajta. Kíváncsi lettem volna a nevére a helynek, ahonnan rendelhette, amikor is a mondatát hallva kissé elsápadtam.

Na és milyen volt a fürdés? Elég kényelmes volt a kádam? – nem is a hangjában rejtőző irónia, sem, mikor ránéztem és láttam az arcán a szétterülő ördögi mosoly miatt, nem tudtam megszólalni, csak attól, hogy éppen félrenyeltem a pizzát.

Köhögésemet és a fájdalomtól eltorzult arcomat látva, közelebb jött, de én már hárítottam is el a segítségét, amikor éreztem, hogy már úton van lefelé, aminek kell.
Köszi! – vettem egy nagy levegőt. – De már jól vagyok! – már nyúltam volna a pizzáért, amikor inkább a kaparó torkomat érezve valami folyadékra vágytam.
Felálltam és szó nélkül a hűtőhöz lépve, kinyitva benéztem, majd Brayen felé kikiáltottam.
Kérsz egy sört? – bár, ahogy elnéztem csak azt tudtam volna neki vinni.
Aha, kösz. – kettő dobozost megfogva és becsukva magam után az ajtót visszaültem hozzá.

Odaadtam neki, közben figyelve, hogy az ujjaink ne érjenek össze. Mert még ebben a pillanatban is éreztem a hatását kettőnk között, ami történt és történhetett volna, ha nem szaladok el.

Persze ennek is meg lett a maga következménye. Kinyitottam és már inni akartam belőle, miközben elkapva Brayen tekintetét, rájöttem, hogy talán még mindig a válaszomra vár. Egy centire az ajkamtól tartva a dobozt végül kinyögtem.
Jó volt. – kortyoltam egyet és tudva, hogy ez mennyire kevés is volt, még hozzáraktam. – Felfrissültem tőle. – a pillantását elkerülve újra a pizzával kezdtem el foglalkozni, miközben próbáltam nem észrevenni a száján elterülő vigyort.

Valamiért ezt még fokozva a harapás előtt még megemlítettem a telefonbeszélgetésemet az anyámmal.

Itt aludnék, ha nem baj? – a számban morzsolva a falatot fordultam Brayen felé, aki mint mintha sóbálvánnyá változott volna, úgy le volt meredve az előbbitől. – Csak gondoltam megbeszélhetnénk a továbbiakat. A közös munkánkról, meg a többiről. – értsd ez alatt a mostanit, illetve amit én tettem, rögzítve magamban a tényeket és kaptam be az utolsó falatokat a pizzámból.

Egy újabbat néztem ki, miközben barátom végre megtalálta a hangját.
Persze, ez jó ötlet. Úgyis van mit megbeszélnünk egymással. – az ujjai kopogtak a doboz oldalán, még mindig érintetlenül hagyva a tartalmát. – Ami az alvást illeti. – hirtelen a levegő sokkal kevesebbnek tűnt a konyhában, mint kéne, éreztem közben, hogy az arcom vörösödik.

A gyomromban lévő éhséggel pedig tovább nem is foglalkozva fordultam Brayen felé. Olyan annyira „nekem aztán mindegy” kifejezést ölteni fel, hogy ne lássa rajtam, mennyire éppen az ellenkezőjét érzem ezzel kapcsolatban.

Nem akartam olyannak tűnni előtte, aki ha csak megemlíti az „alvás”, „ágy”, meg „vele” szavakat, máris automatikusan igen-t mondok rá. De legbelül persze más volt a felállás.
Nem szokásom vendégeket fogadni, így ha nem gond, akkor aludhatsz az ágyamban, én pedig majd a földön leszek. Ha ez megfelel neked is? – azt vártam volna, hogy vagy vele, vagy senkivel opció elé állít, mégis ez a váratlan nagylelkűsége, még nagyobb örömöt okozott nekem.

Tökéletesen. – mégis mintha ettől a száján egy apró rándulást, a szemeiben meg némi szomorúságot vettem volna észre.

Ha ő nem alakít ki helyzetet, akkor talán mégis csak nekem kéne.

De azt sem szeretném, hogy holnapra fájó háttal kelljen ébredned, vagy megfázzál a hideg padlón, így ha nem bánod, hogy osztozkodni kell velem a nagy ágyadon és a fehér takarodón, akkor én benne vagyok. – a mosolya ha lehet egy kicsit is, újra megmutatkozott, ellenben nem csak az előbbi okozta ezt a változást, hanem egy tény, amit jobb lett volna megtartanom.

Én is benne vagyok. – kicsit jobban felém hajolt, amitől egyből megcsapott a karamell illata, bilincsként fonódva a végtagjaim köré, hogy itt tartsanak vele szemben. – Szóval jártál a szobámban? – a szemeim a lebukástól kétszer akkorára nyíltak, közben próbáltam valahol a válla fölött elnézni, mégis állandóan beleütköztem kéken csillogó szemeibe.
Mármint, gondolom, innen tudod, hogy mekkora lehet, meg hogy mi van rajta. Azt azért elárulom, hogy nem olyan nagy, pláne, ha ketten fekszenek benne. – ott ültem mozdulatlanul, miközben a keze már az arcomon simított végig. – Néha pedig át szoktam fordulni a másik oldalra.

A székét közelebb húzva, már a lábai között voltam, miközben a másik kezét a nyakamon futtatta végig. Egy érintése után pedig még többet kívántam és, hogy minden részemet alaposan megismerhesse.

Ahol az ujjai voltak akaratlanul is feléjük mozdítottam a fejem, belesimulva a meleg tenyerébe. Eközben már becsukva a szememet, már csak a hangjára koncentráltam és teljes szívemből vártam.

Feltérképezem azt, amit először megérintik, olyan annyira, hogy szinte reggelig el sem akarom engedni és minél jobban telik az idő, annál szorosabban ragaszkodom hozzá. Még ez is megfelelne neked? – nagyon közel volt már hozzám, amikor gondolva, hogy éppen meg akart csókolni, a hasam akkorát korgott, hogy kinyitva a szemem Brayen gödröcskéit vettem észre a szája szegletében.

Úgy hallom még éhes vagy. – már tiltakozni akartam és szinte kérlelve, hogy folytassuk, ahol abbahagytuk, amikor ő felállt.

Elmegyek én is fürdeni, te meg csak egyél nyugodtan. – de még mielőtt kiment volna, még utánam szólt. – Ha pedig kijöttem ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. – hallottam, ahogy bezáródik az ajtó, majd pár pillanat múlva vízcsobogás ütötte meg a fülemet.

Mindenáron keménynek akartam mutatni magam előtte, mégis egy pár mosoly, meg érintés után, nem sikerül fenntartani a látszatot. Hiába is reménytelen romantikus voltam, aki még mindig az igazira vár. Brayen pedig az lenne? Az igazság az, hogy féltem még a kérdés gondolatától is, tudva, hogy az elválásunkkor mit tett velem. Eleinte nem akartam elhinni, amit mondtak róla, de aztán minden mese véget ér egyszer, a varázslat pedig megtörik, és egyedül maradsz a saját életedbe zárva. Ahogy folytattam az újabb és újabb szeletek eltüntetését, úgy rémlett fel előttem a bulinak a képei, ahova Brayen hívott meg a kocsmázás után. Nem tudtam mire számíthattok, de arra biztosan nem, ami végül történt.

A buli Brayen egyik barátjánál volt. A belvárosban, egy 6 emeletes házban, melybe belépve nem volt nagyon nehéz kideríteni, hogy melyik emeleten is tarthatják az összejövetelt. Csak követnem kellett a zenét. Közben is valamiképp azt vártam, hogy egy lakó, megelégedve az eddigi zenebonát, kilépve a lakásából együtt mentünk volna tovább. Ő dühösen vagdalkozva a kezével egészen az ajtóig rohanna, míg én békésen kutyagolok a háta mögött.

De csak én voltam, meg a szívemben tomboló gyermeki öröm. Most éreztem csak igazán, hogy talán végre magam után tudhattam a csigaházamat és valami sokkal tartalmasabb társadalmi életet fogok megkezdeni. Bár ez csak egy buli volt, mégis sokat számított nekem. Habár az még inkább, hogy Brayen hívott meg. Az ajtóhoz érve letöröltem az arcomról az előbbi gondolattól támadt nevetséges vigyoromat és már kopogni akartam, amikor kinyitva az ajtót egy bikini felsőben és egy rövid farmerben virító hosszú szőke hajú lány visított felém.

Oh, Istenem! De jó, hogy itt vagy! – a karomat megragadva behúzott a lakásba és be is zárva azt hirtelen megölelt. – Élőben még cukibb vagy, mint a képeken. – mondta, de mielőtt még rákérdezhettem volna elváltunk, ő pedig már is feldobta az új témát.
Kérsz valamit inni?! – üvöltötte át a zenét, amikor hátulról egy srác átölelte és belecsókolt a nyakába, majd megfordulva elmosolyodott. – Helló bébi! – a kezek megindultak a lány hasán, amik szinte már a gatyájának a szélét érintették.

Jössz táncolni Kenndy? – bólintott és elindultak befelé, míg én lassan követtem őket, közben feltérképezve a lakást többi részét.

A bejárattól lévő fogasokon át egy terebélyes nappaliba jutottam, ahol a pár becsatlakozott a táncoló tömegbe. Az embereket színes, villogó fények borították be, a lassuló és feszülő mozdulataikat pedig a két hangfal közötti dj szolgáltatta. A helyiségből jobb oldalt volt egy kisebb erkély, balra pedig egy folyosó más szobák felé. A konyha egyenesen a nappaliból nyílt, a kettős bejárata között egy vékony falrész volt, amit átalakítottak pultnak, és amin most rengeteg üres üveg kapott helyett.

Az embereket figyelve, nem tudtam nem észrevenni, hogy egy ismerős arcot sem láttam közülük, ráadásul, ami leginkább aggasztott az a lány üdvözlete felém. Brayen nem beszélt nekem róla, hogy másnak is meg fogja mutatni a képeket, pláne nem itt. Kellett némi magyarázat, de legeslegjobban egy piára volt most szükségem, hogy ellazuljak és, majd a többire ráérek később rákérdezni. A konyhába belépve, viszont egy nem is olyan rég látott személy köszönt vissza, kezében tartva a vodka szódáját.

Nem hittem volna, hogy ilyen hamar viszont látlak. – mutatta felém a poharát, én pedig bólintva figyeltem, ahogy nekem is összeállít egyet.
Az érzés kölcsönös. – odaadva egyből kiittam az egészet, majd egy elégedett sóhaj szökött ki belőlem. – Erre már szükségem volt.
Azt meghiszem. – kiitta ő is a részét, viszont a szemét végig rajtam tartotta, amiről legszívesebben tudomást sem akartam venni.
De a szervezettemben érzett folyékony bátorság folytán nem néztem más fele, a szavak pedig megindultak.
Jó érzés volt bolondot csinálni belőlem? – nem tudtam kivenni, hogy az arcából, hogy meglepődött-e vagy csupán csak érdeklődőn várja a folytatását, amit mondani készültem még. – Gondolom csak gyakorolni akartál egy szerepre, Brayen pedig megemlített engem és végül összehoztátok. – tapsoltam egyet.

Bár azt el kell hinnem jól csináltad. Engem megvettél vele. Egy pillanatra elhittem, hogy képes lehetek rá. – a tekintettem az asztalon lévő whisky és kólára terelődött, míg nem a fiú halk káromkodása, sokkal jobban érdekelt.
A hajába túrva rám nézve villantott felém valamiféle félmosolyt, majd a vodkás üvegért nyúlt.

Számítana valamit, ha azt mondanám, hogy Brayen találta ki az egészet? – öntött magának, közben az enyémet is odatoltam és ezt válaszként véve folytatta. – Bocs, nem lehetne, hogy elölről kezdjük ezt az egészet. A nevem Ian. – átnyújtva a poharat, elvéve újra bemutatkoztam és koccintottunk egyet.

Örülők, hogy megismerhetlek Ian. Legalább most már tudom Bryan egyik barátjának nevét is. – talán a hangomból kihallatszó szarkazmus miatt vagy talán másért, de a pohár alját szinte odavágta az asztalhoz.

Én nem nevezném magamat barátnak, vagyis Brayenének biztosan nem. Neki egy sincsen. – aztán egyenesen a szemembe nézett. – Legalábbis eddig ezt tudtam. – nem értettem miért mondja ezt, a zavarom pedig csak tovább fokozódott, ahogy még mindig engem bámult.

Gyorsan valami másra akartam terelni a szót, de mire rájöttem, hogy ezzel még inkább csak a középpontba kerülők, már nem tudtam visszaszívni.

Ha nem lett volna az egész csak színjáték, akkor oda adtad volna a számodat? – nem is figyelve a szavaim okozta reakcióját újra tölteni kezdtem a poharamat.
Ki mondta, hogy az egész csak színjáték volt? – a hangja a fülem mellől érkezett, amitől meglepődve pár csepp az asztalra ment. – Vagy te úgy érezted? – felé fordultam, de bárcsak ne tettem volna.

A fejünk szinte egy vonalban volt, aminek következtében nagyon jól ki tudtam venni világos barna szemeit, sima arcbőrét és vékony ajkait. Aztán hümmögve egyet folytattam most már az ő poharával is az öntést.

Igen. Egy jó színésztől nem is vártam volna mást. – pedig nem, akkor is azt hittem, hogy érdekelhetem, viszont ami most érzek, azt szívesen megváltoztatnám. – Egyébként sem vagyok jó véleményen a szakmabeliekről, legalábbis ezután a nyár után biztosan nem. – átadtam a poharát, ő meg átvette tőlem, miközben még mindig testközelben állt mellettem.

Én inni kezdtem, míg szemeivel követve a mozdulatomat elmosolyodott.
Szeretném megváltoztatni a véleményedet. – egy szuszra lehajtotta és megnyalta a száját. – Ha adsz rá egy esélyt. – letéve a poharat belenéztem a szemébe és talán az alkohol vagy némiképp, hogy Ian valamiféle kihívást lát bennem a kezemet nyújtottam felé.
Állok elébe. – vigyorogva elfogadta és erősen megrázta, miközben egy kisebb áramütés-szerű érzés futott végig rajtam.

De még mielőtt még képes lettem volna megfogalmazni számomra is, hogy mi történt, a nappaliból egy sikoly hallatszott, majd dulakodás hangja hasítót végig a tömegen keresztül. A zenét pedig ezzel egy időben, mintha örökre elhallgattatták volna. A ritmust pedig már egészen másféle ütemben folytatták.

Kirohantam és elkezdtem átvágni az emberek között, miközben Ian a hátam mögött jött utánam.

A tömeg széltében kiszélesedett, ahogy a középről hangos ütések hangoztak, melybe egy lány reménytelen jajveszékelései vesztek el. A verekedés színhelyén megállva először nem is akartam hinni a szememnek. Egy nálam legalább két fejjel magasabb és erősebb testalkatú fiú arcát, majd hasát kezdte sorozni Brayen. Miközben egy alacsony szőkés barna hajú lány barátom pólóját hátulról rángatva próbálta elhúzni onnan. Oda akartam már menni, mire Ian előttem kinyújtva a kezét megállított benne és épp ebben a pillanatban elégelte meg Brayen, ami a háta mögött történik.

Megfordult, hogy ellökje magától, mire az eddig vert srác ezt látva teljes erejéből neki ment és a padlón kötött ki. Nem tudtam ki kezdte, vagy, hogy miért, de meg akartam akadályozni, még mielőtt a barátom a kórházban kötne ki törött bordákkal. De mint az előbb Ian megint visszatartott, ránéztem, az arca merev volt, semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni róla, viszont Brayenéről annál inkább. Így durván eltolva magamtól a kezét, kész voltam közéjük állni, amikor a lány megelőzött benne.

Elég volt! – a fiú már mondani akart volna valamit, minek folytán újra felemelte a hangját. – Vége van! – aztán a barátomra nézett.Úgy-e Brayen? – erre nem messze tőlem a földön nevetés tört ki.
Pedig neked sose volt elég. – megnyalta a száját, mire a lány háta mögül a fiú szemeiből látva legszívesebben a földbe passzírozva, minden csontját darabokra zúzta volna a barátomnak.

De mint az előbb is a lány a tenyerét a mellkasára téve finoman megállította, közben lassan elkezdted felállni. A könyökét fogtam meg éppen, amikor el akarta húzni előlem, míg nem rájöve, hogy ki segédkezik neki végül hagyta, hogy felállítsam.

Az arcán újdonsült zúzódás nyomok voltak, a mozdulatai pedig fájdalomtól terhesek voltak, viszont ami még ennél is meglepőbb volt, hogy csak úgy bűzlött az alkoholtól.
Látom rövid pórázon tart Andy, csak tudnád, mennyire szereti, ha… – erre a lány egy hatalmas pofont lekevert neki, a tömeg mindeközben is még mindig visszafogott lélegzettel figyelte az eseményeket.

Takarodj innen! Ne is lássalak többet itt! – barátom az arcán lévő vörös foltot simogatta, míg nem meghúzva a vállát a kijárat felé tartott.

Én még mindig ott álltam és hirtelen, úgy éreztem mindenki engem néz, hogy miért is akartam beleavatkozni az egészbe. Mondani akartam valamit, legalább annyit, hogy bocs, hogy Brayen tönkretette a bulit, vagy ilyesmi, de ehelyett inkább gyors léptékkel én is az ajtó felé vettem az irányt.

A tömeg szétnyílt előttem, láttam, ahogy tárva nyitva volt a bejárat és reméltem, hogy még nem volt messze Brayen. Beszélni akartam vele, mégis legfőképpen az állapota zavart és, hogy ne történjen valami baj. Ian hangja ütötte meg a fülemet, épp miközben mentem ki a lakásból és becsukva magam után az ajtót, nem is fordultam vissza.

Egy estére elég egy problémát megoldani, gondoltam magamban és a lépcsőn lesietve kerestem a szememmel barátom alakját a félhomályban, hát, ha meglátom, mire ő talált meg engem. Már a földszinten voltam, amikor a lépcsőtől induló folyosó egyik falához nyomott valaki. Eleinte még küzdeni akartam, de megpillantva a háborgó kék szemeket, Brayen arca világosodott ki előttem.

Szia! – csábosan elmosolyodott, de mintha a szája egészen mást akart volna, amitől félig úgy nézett ki, mint ha be akarna kapni valamit. – Jó kis buli volt oda fönn mi? – bólintottam és egy percre mintha a régi önmagát láttam volna benne, míg nem közelebb lépve már hozzám simult a teste.

Ahogy kerestem a tekintetét már nyoma sem volt az előbbi hangulatának, sokkal inkább, mint aki a prédáját nézi, és várja, mikor csaphat le rá. Aztán, hogy még jobban belépjen a személyes terembe, a térdét éreztem meg a lábam belső felén. A keze valahogy a pólóm alá csúszva elindult fölfelé.

Közben a körülöttünk lévő térből, mintha ki szívták volna a levegőt. Annyira nehezen ment minden egyes levegő vétel, amihez még hozzá jött az a rettenetes hőség is. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mindez ő miatta vagy éppen a pia által ütközött ki rajtam, mégis egy halovány futó gondolat során a válasz egyértelmű volt. Brayent okoltam mindezért, ellenben a panaszkodás sose ment olyan könnyedén. Inkább csak hagytam, hogy megtörténjen velem.

De mintha ez nem lenne elég barátom édes illata, még kábítóbbnak hatott, mint eddig. Amikor pedig látva, hogy mire készül gyorsan kiléptem előle. A mozdulat engem is meglepett, de mégsem tehettem ezt. Legalábbis nem ilyen körülmények között, amikor egyikünk sem gondolkodik tisztán. Legyőzve a bennem dúló vágyakat, szembe néztem vele és próbáltam összegyűjteni minden erőmet a következő mondatokhoz. A hangom rekedtnek tűnt a félhomály fedte folyosó falairól visszahangozva, miközben szabadkozni kezdtem a nevében.

Brayen részeg vagy. – és mintha helyeslést vártam volna bólintottam magamnak. – Gyere, hazaviszlek. – már nyúltam volna a karjáért, amikor elhátrált tőlem.
Kösz nem. – emelte fel mindkét kezét védekezően. – Egy buzival nem megyek sehova. – próbáltam értetlen arcot vágni, lazán leinteni az egészet, mintha nem is mondaná komolyan, viszont már túl késő volt, a szavai már késként fúródtak a bőröm alá, mégis még menteni akartam, amit lehetett.

Én nem is… – erre hangosan nevetni kezdett, de nem törődve vele folytattam tovább. – Csak a barátod akartam lenni, semmi többre nem… – a fejét hevesen megrázta, majd elkiáltotta magát, visszahalva, csak remélni tudtam, hogy senki sem hallja, ami itt történik köztünk.

Azt hitted nem vettem észre, ahogy rám nézel! Ember, te szinte könyörögsz a farkamért. – jelzésképpen pedig még az ágyékára is téve a kezét jól megszorongatta. – Úgy-e? Ne is tagad, hogy erre vágysz éppen. Szeretnéd, ha megforgatnám a szádban, jó alaposan, aztán a falnak döntve seggedbe dugnám és addig kefélnélek, míg el nem megyek benned? – undorodnom kellett volna ettől, mégis ezek a nyers kifejezések nem várt reakciót váltottak ki a testemből.

Próbáltam lecsillapítani magamat és másra gondolni, észre sem véve, hogy Brayen újra veszélyesen közel volt hozzám.

Beindított mi? – a kezemet rá tette az ágyékára és éreztem, hogy benne is hasonló jelenetek bontakozhattak ki. – Mert engem nagyon. – rám mosolygott, aztán felém kezdett hajolni, míg nem gyorsan kikerülve engem, a bejárati lépcsőre kezdet hányni.

5.

Bármi is történt eddig a pillanatig Brayen öklendezését hallva, minden visszakerült a normális kerékvágásba. Legalábbis azt hittem.

Az eddig ivott piák rohamtempóban hatoltak az át elmémet védő korlátain, amitől szinte felszabadultnak éreztem magam. Ellenben Brayennel, aki saját belátásom szerint jobbnak érezte volna magában tartani mindent. Bárcsak így esett volna meg, mert akkor talán teljesen másként alakult volna. A vállára tettem a kezem, ahogy kezdett alábbhagyni a hányás, mire egy mozdulattal lesöpörte magáról az érintésemet.

Egy lépést tettem felé, mire ő ellépett előlem. Egyikkel a hasát fogta, míg a másik kezével a száját törölgette, miközben én tehetetlenül bámultam. A fejemben kavargó lehetőségeket, hogy mondjak valamit, gyorsan feledésbe merültek, mert nem lettem volna képes bármi olyat szóba hozni, amivel meg tudnám változtatni az elkerülhetetlent. Látva pedig, hogy elindult a kijárat felé, utána mentem.

Az utcára érve elővettem a mobilomat és elkezdtem tárcsázni a taxiszolgálatot, mi közben a szememet Brayenen tartva, néztem, ahogy a száján nagy levegőt véve magába szívja a nyári éjszakát. Iderendelve a kocsit mellette megálltam és zsebre dugott kézzel az eget kezdtem figyelni.

Hívtam egy taxit. – nem szólt semmit és jobbnak látta, ha ő is kiszemel az égbolton egy csillagot, mint én. – Mindjárt itt lesz. – hümmögött valamit az orra alatt, ami jelenthetett bármit is, mégis sejtettem, hogy nem hálálkodását akarta kifejezni vele.
Így álltunk ott, mint két sóbálvány, míg meg nem jött a taxi és én beszálltam, ő pedig az anyósülés oldalán behajolva odasúgta a sofőrnek a menetirányt. Aztán mellém huppanva, úgy csinált, mintha nem most próbálta volna eltitkolni előlem, hogy hol lakik. Szóval annyira sem méltat, hogy hangosan kimondja előttem a lakhelyét? Bár nem számított, mert az elsuhanó fények között az utcák nagyon ismerősek voltak.

Ez persze csak még jobban rontott a hangulatomon. Mert bármikor, ha erre járok egyszer is, eszembe fog jutni. A tény, hogy nem tehetek semmit és ismeretlenként kéne az utcatáblákat vizslatnom, nem is gondolva arra, hogy valaki, aki itt él, egyszer valamit számítottam neki. Amitől még én is fontosabbnak éreztem magamat.

De ameddig még tartott, azt nem akartam kárba veszett időnek megélni. Tekintetemet a külvilágról felé fordítottam és letettem arról, hogy megértsem barátom helyzetét.

Gondolom a volt barátnőd volt. – nem láthattam teljesen, hogy milyen érzelem futhat végig az arcán, de éreztem a testében feltámadt feszültséget, mégsem könyörültem rajta. – A helyedben talán én is behúztam volna annak az alaknak. Vele csalt meg ugye? – akartam hinni abban, amit mondtam, de Ian szavai előtörve a tudatalattimból egy másik elmélet is kezdett kibontakozni bennem.

De még mielőtt jobban kifejthettem volna magamban, váratlanul Brayen gúnyos mosolyával találtam magam szembe.

Szerinted miről szólt ez az egész? – nem értettem, mire gondolhat és ezt látva is rajtam kényelmesen hátradőlt és onnan figyelte a további reakcióimat. – Meg akartalak baszni. Annyira esetlennek és naivnak tűntél, hogy úgy gondoltam miért ne? Kérdezzük meg, hogy dolgoznál-e pár hétig a nem sokára nyíló kiállításom projektemhez, amihez lényegében már semmi szükség nem lett volna a közreműködésedhez, de mégis szórakozzunk egy kicsit. Kezded végre kapizsgálni? – éreztem, ahogy szinte forogni kezd körülöttem a világ és mindent amiről eddig biztosan tudtam, elkezdett szétesni, ennek ellenére még próbáltam tartani magam.

Nem. Ez nem hiszem el. – éreztem, hogy könnyek hullnak végig az arcomon, de amikor letöröltem az arcom már nedvesebbnek tűnt egy két csepptől.

Már akkor sírtam, miközben elmondta az igazságot, amit nem akartam felfogni.
Pedig ideje lenne elhinned. A fotózás, a bár, még ez a kis verekedés is csak azért volt, hogy kiprovokáljam belőled a sajnálatot és a végén talán megkapom ami jár nekem. De tudod, már az elejétől tudhattam volna, hogy miért vagy szűz még mindig. – előre hajolt és a lépcsőházban érzékelt tömény alkohol szagnak már nyoma sem volt a lélegzetében. – Mert gyáva vagy.

Végignézett rajtam, a szemeiből áradó hidegség pedig megrémített.
Ezért fogsz egyedül, szüzen és rettegve meghalni, mert a hátralévő életedben is csak azt fogod kérdezni magadtól, hogy miért nem tettem meg már a legeslegelején. – a kocsi lassítani kezdett, aztán a sofőr hátra pillantva jelezte, hogy megérkeztünk az úti célunkhoz, míg Brayen, mind végig figyelte, ahogy a kegyetlen valóság összetör és semmi másra nem mertem nézni, csak a térdemen lévő kezeimre.

Hallottam, hogy mozdul az ülésen, szinte azt várva, hogy felém történik mindez, míg nem ő már az ajtóban állva adott át a sofőrnek még egy kis pénzt, hogy vigyen haza. Aztán rám nézett, de mintha egy ismeretlenre pillantott volna.

Ezzel vége a közös munkánknak. Ne keres. – bezárta a kocsit, én pedig jó ideig még az üvegen át néztem az eltűnő alakját, közben a szám automatikusan formázva meg a címemet adtam meg az új irányt a vezetőnek.

Úgy éreztem, mintha egy részem most halt volna meg bennem. Gondolkodni próbáltam, de nem ment. Üresség vett körbe és sötétség, nem maradva más, mint magány. Ez lett volna, legalábbis ezt a sorsot követtem mind végig kézen fogva, amikor éreztem, hogy valami megváltozott. Megrendültem ez igaz és fájt a szívembe nyilalló szúrása, de még sem estem össze. Aztán rájöttem, hogy talán én lettem más.

Mert minden, amit a nyáron tettem és, hogy közelebb kerültem Brayenhez, nem a régi, hanem egy új énemnek köszönhettem. Aki kész magát egy idegen fotós előtt pózolni, leönteni a barátját sörrel, és mint kiderült képes mosolyogni is. Örülni annak az életnek, ami körbe veszi, nem pedig egy álomban, amit csak ő talált ki.

Bárhogy is alakult ez a ma este, egy gondolat kezdett alakot ölteni bennem. Az, hogy ne adjam fel és küzdjek a hazudós, manipuláló, dög fotósomért, aki lényegében minden egyes együtt eltöltött percet megtervezett, csak, hogy lefektessen. Akkor hát, ha ő így játszik, én sem akartam másképp tenni, mert meg akartam mutatni neki, hogy miből is maradna ki.
Ez a bátor és kissé még részeg új énem pedig vissza akart fordulni és még mielőtt túl késő lenne végrehajtani egy olyan dolgot, ami után a gyáva szó soha nem kerülhet összefüggésbe vele.

Ahogy az ötlet összeállt bennem, már a házam előtt álltunk meg, de megkértem a sofőrt, hogy ha nem gond visszamennék az előző címre, mihelyst valamit otthonról elhoztam.
Nekem aztán teljesen mindegy, míg megfizetnek. – ezt igennek véve, máris rohanni kezdtem fel a lakás felé.

Az ajtónál lassan beillesztve a kulcsot a zárban elforgattam, és ahogy hallottam a kattanást, fülelni kezdtem befelé. Belépve pedig észrevettem a szüleim szobája felől jövő sötétséget és ezt kihasználva, csendben bementem a szobámba, mind eközben a telefonommal világítva meg az utamat. Nem kellett sok és már is a kezemben tartva a családi fényképezőgépet, ugyanolyan halk léptékkel hagytam el az otthonomat.

Ezután minden mást szinte öntudatlanul végeztem, mert gondolatban próbáltam újra és újra átvenni, hogy mire is készülők éppen. Az ajtózárás, le a lépcsőn, majd az előző címre kéretni magam, egyszerűbb része volt a tervemnek. Nem úgy, mint rájönni minden egyes eltelt perc után, ahogy közeledtem a cél felé, hogy milyen következményei lesznek ennek. Nem akartam többé gyávának érezni magam.

De Brayen hozzám kötődő viszonya nem mást volt mint színjáték, mégis képes lennék ennek ellenére véghez vinni amit elterveztem? Egy olyan emberért, akinek csak a szexre kellenék, utána meg eldobna, mint a legtöbb embert, aki közel került hozzá. Talán ezért is akarom ennyire megtenni. Nem miattam, hanem az ő érdekében. Az érzéseinktől persze nem fog varázsütésre minden megváltozni, de a tudat, hogy valaki őszintén megpróbálja, talán elég egy újra kezdéshez.

Mélyen belül arra vágytam mindig, hogy valakihez egyszer tartozni tudjak, és viszont szeressenek, de sokszor rájöttem, hogy a világ nem ilyen egyszerű. Sokkal bonyolultabb és rejtélyesebb, mint hinné az ember először, aztán visszanézve rájön, hogy csak egészen másképp kellett volna néznie a dolgokat. Én is így voltam, ott ülve a taxiban, azon törtem a fejem, mi lenne, ha egyszer őszinte lennék önmagamhoz.

Erre készültem most. Lélekben és testileg, hogy végre a szívemre hallgassak és megmutassam neki is. Bármit hallottam róla az este, vagy éppen visszaidéztem az összes felém intézett szavait, még mindig éreztem iránta valamit. Erősebben, is mint kéne és, ahogy ezt felfogtam ezt, folytattam a fejemben összeálló gondolatot.

Mert nem csak bizonyítani akartam ma este, hanem megmenteni egy barátot is. Elmondani számára, hogy én viszont nem fogom elengedni olyan könnyen, mint ő tette. Harcolni fogok magamért és érte. A mosolyomat visszalátva a megvillanó ablaküvegben még nagyobbra szélesedett, ahogy elképzeltem Brayen meglepődött arcát, mikor rájön arra, hogy az est még nem ért véget. Hátra lévő részében pedig én fogok irányítani, nem pedig ő. De mikor a taxis lefékezett, kifizettem az utat, majd elhajtott és a ház előtt álltam, szinte éreztem, ahogy a fejemből a pia okozta bátorság elillan.

Lassú léptekkel megindultam a bejárat felé, miközben próbáltam visszafogni a menekülési vágyamat. Már azon kezdett járni a fejem, hogy hogyan is fogok bejutni, anélkül, hogy Brayen gyanút fogna, amikor a megoldás megérkezett. A bejárati ajtó kinyílva egy mackó nadrágos férfi lépett ki a kutyája mellett. Illedelmesen megtartottam nekik, míg kijöttek, én pedig egy pillantást vetve a kaputelefonon lévő számokra és megtalálva, amit kerestem beléptem az épületbe.

A postaládák mellett elmenve egy folyosó nyílt a földszinti lakások, a liftakna és a lépcsőház felé. Az ajtókon lévő sorrendet figyelve úgy éreztem gyorsabb lesz, ha a lépcsőn megyek fel, egyébként is tudva, hogy csak a harmadikra kellett mennem. Miközben egyre több lépcsőfokot hagytam a hátam mögött, egy utolsó menekülési esély fordult meg a fejemben, míg nem figyelmen kívül hagyva, megérkeztem a megfelelő emeletre.

Az ajtók előtt ellépve kerestem az övét, miközben leírhatatlan gyermeki örömmel végeztem mindezt. Mint mikor egy gyerek az ajándékát keresi a karácsonyfa alatt, annyira izgatottnak éreztem magamat ettől az egésztől. Nem mondanám, hogy a megszokott önmagamat láttam vissza most ebben a helyzetben. Inkább egy olyan személyt, aki nem hagyja annyiban a dolgokat és kész elmenni a végsőkig, hogy megtudja megérte-e. Ami nagyon jóérzéssel töltött el.

Aztán megláttam a számot. Elindultam felé, miközben a kezemben tartott gépet bekapcsolva a fejemben már többször is átvett terv végső része, kezdett nagyon rossz ötletnek tűnni. Főleg akkor, ha nem ő fog ajtót nyitni. Megnyomtam a csengőt hosszan, aztán háromszor bekopogtam és várakoztam. Mi van, ha a semmiért jöttem ide, ő pedig valahol máshol van, valakivel, akitől biztosan megkapja azt, amit én nem adtam meg neki.
Az ajtó túloldaláról lépések hangoztak fel. Ránéztem a fényképezőre, aminek a képernyőjében már benne volt a lábam, aztán az egyik kezembe átraktam, miközben a zár hangosan kattant. Ahogy pedig kinyílt és megbizonyosodtam, hogy Brayen az, egy pár lépést téve felé megálltam előtte, majd az üres kezemmel az arcán végig simítva lábujjhegyre álltam és megcsókoltam.

Az ajkam rásimult a szájára, ami pillanatokon belül reagálva meg is nyílt. Miközben a gépet felemelve és remélve, hogy mind a ketten benne vagyunk megnyomtam a gombot. Villanások, egymás után erősödő fények záporoztak felénk, de mi, vagy legalábbis én ebből semmit nem érzékeltem. Csak egy csókot akartam, érezni, hogy milyen lehet vele. Aztán otthagyni a géppel együtt, és a képébe mondani, hogy nem vagyok gyáva, de ehelyett egészen mást éltem át.

Gyakorlatlannak éreztem magam a csók közben, mégis Brayen minden próbálkozásomra a kezei megindultak a ruhámon és közelebb húzott magához. Ami pedig még elképesztőbb volt, hogy most először lehettem tanúja meztelen testének, amit csakis egy fekete bokszer fedett. Nem akartam belemerülni még jobban, hogy ebben alszik-e vagy éppen megzavartam-e valamit, mert nem szeretem volna, hogy ez véget érjen. A csókját megszakítva egy pillanatra a fogai közé véve az ajkamat egy finom harapást ejtett rajta, amitől szinte még jobban a karjai közé dobtam magam a hihetetlen és búja érintésétől. Az ujjai fokozatosan próbáltak a pólóm alá nyúlni és lehúzni rólam, de csak lassította ezen esélyeket az, hogy Brayen újra el volt foglalva az ajkaim között.

Tolakodónak és rettentően vágyakozónak találtam az ez utáni mozdulatait, amit nem kicsit én is okozhattam, ahogy finoman végig jártattam az ujjaimat a felsőtestén.

Sose gondoltam volna, hogy ennyire képes lennék elveszni, mint testileg, mind pedig lelkileg egy másik ember testének érintésében, de abban a pillanatban nem is akartam tovább ezen töprengeni, csak érezni. A széles mellkasán át kitérve az erős karjaira, majd vissza a felsőtestéhez, ahol az ujjaim alatt éreztem az apró finom kockákat a hasán, míg nem a finom tincseket a köldökénél, amit figyelmesen végig követve elértem a bokszerre gumis szélét.

Nem tudva, hogy mi üthetett belém az egyik ujjamat lejjebb engedve végigsimítottam az elején. Kétségem soha nem volt afelől, hogy mi rejtőzhet mögötte, de most szinte testközelből érezni, hogy milyen hatással lehetek rá, hatalmas örömmel töltött el.

Közben a gép csak ontotta magából a fényt, miközben már Brayen meglepődve vette észre, hogy hol is van éppen a kezem. A felnéztem rá és a tekintetünk találkozott útközben. Azok a kék szemek valamit mondani akartak valamit, talán bocsánatot kérni, vagy elviccelni az egészet, amit eddig a fejemhez vágott volna. De nem tette és én se tudtam semmit mondani, míg végül más szólalt meg.

Brayen? – egy lány hangja bontakozódott ki a lakásból, amire gyorsan egyet hátra léptem, amit a barátom látva utánam akart kapni, mire én inkább gyorsan a kezébe nyomtam a gépet.
Most már végeztünk. – aztán magam után becsukva az ajtót rohanni kezdtem lefelé a lépcsőn.

Az utcára érve vettem észre a szememből potyogó könnyeket, amiket tüstént letörölve tárcsázni kezdtem újra a taxi számát. Pillanatokon belül kin is volt egy, majd beszállva és megmondva az irányt hallgatásba burkolódzva figyeltem a város fényeit.

Fura módon nem törtem össze abban a pillanatban, csak mikor a szobámba érkezve átöltöztem és bebújtam az ágyba, akkor a csendet megtörve sírni kezdtem, míg el nem aludtam.

Egy éjszaka és még két nap kellett, ahhoz, hogy töröljem Brayen számát a mobilomból. Másnap megtalálva, hogy felírtam egy lapra újra visszaírtam és ekkor kezdtem el neki üzeneteket hagyni mindenütt. De ő nem akart többet tőlem, nem változtatva ezen még az akkor este sem. Míg végül feladtam és úgy éreztem tovább léptem. Aztán anyám, aki a legváratlanabb pillanatokban képes valamivel meglepni egy nap rákérdezett.

És mi lett Brayen kiállításával? – ekkor villámgyorsan forogva az agyam rákerestem és így határoztam el, hogy még utoljára találkozni akartam vele.

Ha nem is miattam, legalább a fényképezőgépet szerezem vissza, gondoltam magamba, miközben egy cseppet sem érdekelt a gép sorsa, ellenben az enyém és Brayené mind inkább. Remélve mindezt, úgy, hogy azt sem tudtam, mire számítsak a viszont látáskor.

Most pedig még mindig ott ülve az asztalnál, már rég nem is a pizzákon járt az eszem. Amikor a fejemet felemelve kinéztem a konyhából a hang hallatán. Egy ajtó kinyílt, míg pillanatokon belül egy másik becsukódott és rájöttem, hogy ez többé velem nem történhet meg.

Elég volt. A sok elszalasztott lehetőség, amit bárcsak megragadtam volna, ezek tették lehetővé most, hogy itt lehetek. Nem akarok még egy olyan évet, ami abból áll, hogy azon gondolkozok, mit ronthattam el és „mi lett volna ha…” kezdetű mondatok hagyják el a számat. Késő lenne, és én ezt tudnám, ami csak még jobban összetörne. De most nem lesz így. Kicsit ijesztőnek tűnhet a jövőmre nézve és bármire ami ezután következik, viszont én állok elébe. Legbelül azért reméltem, hogy mindezzel talán nem egyedül kell, majd szembe néznem.

Felállva elindultam a hálószoba felé, közben próbáltam valami mondatféleséget összerakni magamban, míg nem már benyitva el is felejtettem mindet. Brayen nekem háttal állva éppen egy farmert húzott fel és azt kezdte gombolni. Az egyik énem a mozdulatot megállítva leakarta húzni róla, hogy az ágyra fektetve azt csináljon vele, amit akar. De én a másikra hallgattam. Finoman becsuktam az ajtót, majd az ágyhoz lépve felvettem a még mindig ott lévő egyik fotót, miközben Brayen egy inget tartott a kezében, amikor meglátott. Ledobva a képet, már meg akart szólalni, viszont én helyette is kimondtam.
Megtartódat őket. – nevetés érződött a hangomon, ahogy ráztam a fejem, nem térve magamhoz a ténytől, hogy talán mennyi időt is pazaroltam el azzal, hogy csak álmodoztam róla. – Mindet. – felemeltem egy másikat, amin épp csak elmosódott foltok látszottak csak.
Pedig a legtöbb mind csak szemét. – vissza akartam volna ejteni a többire, mire ujjak fonódtak a fotót tartó kezemre.

Szerintem pedig nem. – közelebb jött és irányítva közénk emelte a képet. – Olyan, mint mi. Akik lehetnék egyszer. Megtörve a teret és a fényt, csak ketten, egybe fonódva. – a szavai közben a fénykép leesett a földre és már az arcomat fogva finoman simogatott.
Miért jöttél vissza? – belenéztem a szemébe és azt akartam, hogy ő mondja ki helyettem, de rájöttem, talán még én magam sem tudom, így hát az elejéről kezdtem.

Anyám emlékeztetett rá, hogy volt egy közös projektünk. – látva, hogy összehúzza a szemöldökét már visszaraktam volna szívni, viszont a szája sarkában bujkáló mosolytól egy lépést tettem felé. – Ez meg engem arra sarkalt, hogy ide jöjjek és megkérdezzem, hogy hogyan sikerült. – lassan lábujjhegyre álltam, az illata teljesen körbevett, mint egy melengető takaró, ami alól soha nem akarnék kibújni.

De legeslegjobban téged akartalak látni. Mert… – kimondtam volna, ha nem csókol meg, kérdeztem magamtól, miközben újra átéreztem azt az estét ott az ajtóban.
Mégis ez sokkal jobb volt. A szenvedély, amiről eddig csak könyvekben olvashattam most végre valahára én is tudhattam, hogy milyen és meg kell hagyni Brayen nagyon jól csinálta. Az ujjai megfogva a pólóm alját áthúzták a fejem fölött, majd ledobva azt ott folytattuk, ahol abbahagytuk.

Meztelen felsőtestünk érintkezett minden levegő vétellel amit nagy sietve cselekedtünk meg, míg nem ajkunk újra egymáshoz simult. Nem tudtam betelni vele és csak egyre többet akartam a barátomból, amit megmutatva már a nadrágjának a gombján kezdtem matatni, amikor elhátrált tőlem. De még mielőtt kényelmetlenné vált volna és én bocsánatot kértem volna, az ágyra döntött le. Még mielőtt ebből bármit is felfoghattam volna, már rajtam feküdt és egy újabb csók után egyre lejjebb haladt a szájával.

Megőrjített, amire nem volt jobb szó. Minden útjába eső porcikámat, a lehető legteljesebb szerető gondoskodásban részesített, amiket hangos sóhajaim kísértek végig. A mellbimbóim alapos csókolgatása és a köldököm körüli apró csókoktól már az ép eszemet elveszítve, azt láttam, hogy most ő készül megszabadítani a gatyámtól. Amitől váratlan rettegés vett úrrá rajtam és feljebb húzva magam az ágyam, kicsúsztam az öleléséből. Ő nem vette észre és az egészet, csak játéknak felfogva felmászott hozzám és szinte a karjába véve finom csókot hintett az ajkamra.

Most már nem foglak elengedni. – a keze finoman végigsiklott a nadrágom elején, amitől ha lehet még jobb kedvre derült. – És úgy látom te sem akarsz sehova menni. – újra neki állt volna eltávolítani a maradék ruhaneműmet is rólam, amikor a szavaim hallatán megállt közben.

Bízol bennem? – azt nem mertem megkérdezni és még túl korainak is véltem, ellenben a most felfokozott érzelmeimmel, amik pont az ellenkezőjét akarták elérni.
Rám nézett és rám hajolva végigsimított az arcomon.

Teljesen. – megcsókolt, a szenvedély újra átitatta a testünket és én már majdnem eleget is tettem volna a vágyaimnak, de közben is féltem.

Várni akarok még vele. – a mosolyogni kezdett, viszont nem értettem miért, míg nem az ujjai megindulva a hasamon finoman benyúltak a nadrágomba át a bokszeremen.
Semmi szégyellnivaló nincs benne, ha valaki még szűz. – az érintésétől már is készen álltam és ezt ő tudta, csak azt nem, hogy mitől tartottam. – Ellenkezőleg, így mindent meg kell tanítanom neked és ez sokkal izgalmasabb. – már meg akarta ragadni, mire én megragadva a csuklóját megállítottam.

Tudom. – nagy levegőt vettem, tudva, hogy ezzel talán az egészet tönkre tehettem. – És benned megbízhatok? – a kérdésem hallatán varázsütésre az eddig vágyakozó helyett borús, ködbe vesző tekintetettel találkoztam.

Nem válaszolt, még meg sem rezzent, de a kezét kihúzva egy kicsit messzebb mászott tőlem.
Az nap este azzal a lánnyal, te… és aztán őt is vitted el a… – nem tudtam, kimondani, most, hogy pedig a hangulat is odalett, gondolni sem akartam rá, nem úgy, mint Brayen.
Igen, ha tudni akarod, az nap este, még mielőtt megcsókoltál volna megdugtam. Szexeltem vele! Na és! Aztán pedig elvittem a kiállításra, de mind kiderült, ő is csak kihasznált, hogy támogatókat szerezen az egyik munkájához. – egy röpke mosoly futott végig az arcán, amiből sejtetem, próbálja túl tenni magát rajta, hisz nem sokszor történik vele ilyen.

Nehéz kiengedni az irányítást a kezeink közül, ha egész életünkben csak magunkra számíthattunk. Tapasztalatból tudom ezt. De kész voltam a nyár végén egy idegen kezébe adni az irányítást, most pedig ezt akartam Brayennél is, hogy egyszer más tegye őt boldoggá. Csak az volt a kérdés, ő vajon benne lenne-e?

Általában én szoktam az embereket kihasználni, nem pedig fordítva. – nevetett magán, de olyan erőtlenül hatott, hogy szinte suttogásnak hangzott.

Aztán egyenesen a szemembe nézett és meglepettség tükröződött róla.

Miért vagy itt? – válaszolni akartam, mire ő megrázva a fejét gyorsan változtatott a kérdésén. – Vagyis miért vagy itt velem? – a szemei csillogtak, de most inkább a kitörni készülő könnyektől lehetett ez, ahogy a hangja is egyre jobban megremegett.

Nem érdemellek meg. Minden, amihez hozzáérek, csak elpusztítom, tönkreteszem és megölöm. Az egyetlen, amire képes vagyok azaz, hogy lencse végre kapjam a boldogságot, de ennél közelebb sose tudok kerülni hozzá. Senkivel egyszer sem. Bárki, aki a közelebb kerül, ami vagyok, azt megbántom, aztán eldobom mintha többé nem is ismerném. – már könnyek folytak végig az arcán, közeledtem felé, mire ő lemászott az ágyról.

Én egy szörnyeteg vagyok és képtelen vagyok megváltozni. Veled is ezt fogom tenni. Bármit hiszel rólam vagy érzel irántam, jobb, ha elfelejted, és velük együtt engem is. – rám sem nézve, az utolsó szavait akarta intézni felém, miközben a padlót bámulta.

Jobb, ha most elmész és soha nem is… – nem volt ideje rá végig mondani, ahogy az ajkaink újra egymásra találtak, amitől mintha az eddig felgyülemlett feszültség a testében kezdett volna alábbhagyni.

Nem megyek én sehova. – lassan az ágy felé vezettem és mind a ketten ráheveredve karoltuk át egymást. – Brayen én azért jöttem, hogy megmentselek. – nem tudtam, hogy ettől mit gondolhat, de egy halvány mosolyt az arcán felvillanva engem is jobb kedvre derített.

Aztán szép csendben, a testünk melegében átadtuk magunkat egy fajta békés álomnak. Miközben pedig az álom és még az ébrenlét közt simultam bele még jobban barátom karjaiba, megfogadtam, hogy mellette fogok maradni és segíteni fogok neki. Kinyitva a szememet pedig a félhomályon át mondtam ki.

Beléd szeretem Brayen. – a csukott szempárok nem mozdultak, amit jó jelnek véve folytattam. – Ezt még senkinek nem mondtam. Soha az életemben. Megváltoztattál. Megtanítottál élvezni az életet. Te nem vagy rossz ember, és ha kell, ezt be is fogom neked bizonyítani, minden áldott nappal és éjjel, míg te magad is elhiszed végre. – egy könnyed csókot nyomtam a szájára, aztán finoman elhelyezkedve a mellkasának döntöttem a fejem.
Miközben hallgattam a szíve dobogását, lassan elaludtam és még soha nem éreztem magam ennél jobban.

De ahogy az álom véget ért, úgy ébredtem rá a valóság csúf arcul csapására. Üres volt az ágy. Brayen ruhái nem voltak sehol. Az éjjeli szekrényen pedig a fényképezőgépem állt, hozzá pedig egyetlen egy cetli és rajta egy üzenettel.

„Tévedtél.”
Akkor jobbnak láttam elfogadni ezt a tényt, hogy ő elment, én pedig itt maradtam egyedül. A lakásban elrendeztem pár dolgot, majd bezárva leadtam a szemben lévő szomszédjának a kulcsát.
Szomorú voltam, amiért Brayen ennyire könnyedén lemondott rólunk, bár be kellett látnom, ő maga figyelmeztet, csak én nem voltam képes elfogadni. Bár hogy is legyen a fősuli kezdete már itt volt a nyakamon, ahogy a nyelvvizsga határideje szintén. Legalább el leszek foglalva.

Nem gondolva a nyárra, ami történt velem. Sem arra a pillanatra, amit a kezemben őrizve hazavittem.

Aztán most mosolygok az emlékeken, miközben várom az órámat, míg nem a telefoncsörgésre felfigyelve kivettem a táskából és „Ian” nevét írta ki. Gondolkodni kezdtem, de látva, hogy jön a tanár, gyorsa leraktam és le is némítottam.
Ki volt az? – kérdezte Leans, a hallgató társam, mire én csak meghúzva a vállamat indultunk a nyíló terem felé.

Egy barát volt. – legalábbis én így gondoltam rá, miközben az ablakból besütő fényt, úgy képzeltem el mintha egy vaku világított volna éppen a szemembe.

De csak a nap volt. Aztán becsukva magunk után a terem ajtaját, már azt sem láttam.

1 hozzászólás