Kritika a Férfiak fecskében című filmről

IDŐSÖDŐ FÉRFIAK SZOKATLAN, DE KEDVES DOLGOKAT CSINÁLNAK ARANYOSAN, NEM TÖRŐDVE A TÁRSADALMI ELVÁRÁSOKKAL, HOGY A VÉGÉN A VILÁG EGY KICSIT JOBB HELY LEGYEN.

Erre a tematikára lassan ki kéne találni egy saját összefoglaló nevet – papiromkom? –, annyira kedvelt témája ez a kis költségvetésű művészfilmeknek. Pont ilyen a Férfiak fecskében is: idősödő, egy kicsit ügyefogyott férfiak szinkronúszó csapatot alapítanak, és a nagy igyekezetben a végén mind megtanulnak szembenézni életük problémáival, és helyre is hozzák azokat. Aki ezt a mondatot elolvasta, tulajdonképpen látta is a filmet. Vagy legalábbis egészen, milliméterre pontosan tudja, hogy mire számítson, ha megnézi.

Lehetne mondani, hogy a Férfiak fecskében című angol vígjátékban egy perc sincs, ami meglepő lenne, de ez így egy kicsit túl szigorú: hiszen Oliver Parker (a Colin Firth-ös Dorian Grey, a Julianne Moore-os Az eszményi férj és a Johnny English újratöltve rendezője) épp arra építi fel az egész filmet, hogy annak tulajdonképpen minden perce eleve meglepő a vízi balettozó urak alaptémája miatt. E mellé pedig – talán jogosan – úgy érezte, nem muszáj még a műfaj szabályait is felforgatni, és egy ilyen, egyébként tényleg jó és szerethető alapra elég egy mindenkinek ismerős várat felhúzni.

Mert azon kívül, hogy sablonos, kevés rosszat lehet elmondani a filmről. Hiszen mégiscsak olyan szép dolgokról szól, mint hogy nézzünk szembe a problémáinkkal ahelyett, hogy elbújnánk előlük: a férfi szinkronúszó csapat minden tagja tulajdonképpen menekülésként ugrik fejest a medencébe a többi pocakos úr mellé, ki az életközepi válsága elől, ki a házassági problémái, ki egy gyerekkori kudarca, ki meg a gyászával való foglalkozás elől. Meg szól arról, hogy találjuk ki magunknak, hogy mit szeretnénk, ahelyett, hogy egy olyan életet élnénk, amivel nem vagyunk elégedettek.

És szól még egy kicsit arról is, hogy nem érdemes az előítéletekkel törődni: elég könnyű kitalálni, hogy a szinkronúszással kapcsolatban előkerül majd a lebuzizás témája is. Amit egyébként nagyon elegánsan kezel a film: egyáltalán nem ez a film legfontosabb része, talán két utalás történik rá, egy obligát viccel, és azzal, amikor a főszereplő fia kiáll az apja elé, és elmondja, nehéz volt, de elfogadta, hogy az apukája meleg, attól még az apja marad. Mire a férfi közli vele:

Nem meleg vagyok, csak boldog!”

tovább olvasom